Miért buknak meg a vezérigazgatók – és miért imádjuk nézni?

Talán nincs is olyan, aki az elmúlt napokban ne találkozott volna az internet új kedvenc párjával: egy Coldplay-koncerten boldogan ölelkező férfi és nő, akik egy kameramozgás következtében egy pillanat alatt váltak világszerte ismertté – és nevetségessé. A jelenet, amelyben a boldog mosolyt hirtelen döbbenet és rémület váltja fel, bejárta az egész világot. A férfiról ugyanis kiderült: nem a felesége volt vele.

A közösségi média könyörtelenül ráharapott a sztorira, szinte perceken belül megszülettek a róluk szóló mémek. Nők tömegei kárörvendtek, férfiak vitatták a nő szépségét, a humor- és véleménygyártás beindult – és nem csitul.

De miért érintett meg ez a történet ennyi embert? Miért vált egy egyszerű lebukás ekkora közösségi attrakcióvá? Talán azért, mert Andy Byron – az érintett férfi – nem akárki. Egy vezérigazgató, akinek bukása túlmutat egy egyszerű félrelépésen.

A vezérigazgatók lebukásai mindig többről szólnak: hatalomról, arroganciáról, és egyre gyakrabban a nyilvánosság mindent elsöprő ítéletéről.

Hogyan lesz a sikeres vezetőből bukott ember?

A hatalom nemcsak lehetőség, hanem kockázat. A sikeres vezetők – főleg, ha hirtelen vagy látványosan kapaszkodnak fel – könnyen elkezdenek hinni saját sérthetetlenségükben. Nincs, aki visszafogja őket. A döntéseiket senki nem kérdőjelezi meg. Egy idő után nemcsak a cégben, de a magánéletükben is úgy érzik: mindent lehet.

Ez az arrogancia nem mindig tudatos. Inkább egyfajta fokozatos érzéketlenség a valóság iránt. A vezérigazgató már nem veszi észre, mikor lép át egy határt. Nem számol a nyilvánosság erejével, nem gondolja, hogy lebukhat. Aztán elég egy kamera – és vége.

A Coldplay-kamera csak egy a sok eset közül

Andy Byron nem az első, aki csúnyán pórul járt. A vállalatok világában számos példát látunk arra, hogyan vezet a túlzott önbizalom és a kontrollvesztés teljes morális összeomláshoz.

• John Mackey, a Whole Foods vezérigazgatója álnevet használt, és fórumokon dicsérte saját magát, miközben a konkurenciát szidta. A Yahoo fórumain például azt írta: „John Mackey kiváló üzletember és karizmatikus vezető” – saját magáról. Végül a hatóságok az IP-cím alapján beazonosították, és a cég komoly imázsveszteséget szenvedett el.
• Michael Jeffries, az Abercrombie & Fitch egykori vezetője nyíltan hirdette, hogy márkája csak „vonzó, népszerű embereknek” szól. Később kiderült, hogy vállalaton belül is toxikus légkört teremtett. A PR-katasztrófa után a cég bevételei zuhanni kezdtek, Jeffries pedig távozni kényszerült.
• Marcus Schrenker, neves pénzügyi tanácsadó az amerikai médiában vált hírhedtté, amikor 2009-ben szándékosan lezuhantotta saját repülőjét, hogy így színlelje saját halálát – elmenekülve a pénzügyi csalások következményei elől. A trükk lelepleződött, és Schrenkert letartóztatták. 10 év börtönt kapott.
• Salt Bae, vagyis Nusret Gökçe, a török étteremtulajdonos és „sózómágus” óriási népszerűséget szerzett stílusos húsfelszolgálásaival. A siker azonban a fejébe szállt: a 2022-es vb-döntő után jogosulatlanul besétált a pályára, Messivel próbált közös fotót készíteni, aki látványosan kényelmetlenül érezte magát. A FIFA elítélte az incidenst, a közvélemény pedig elfordult tőle – a lánc bevételei visszaestek, több nemzetközi egységét bezárták.

Mindegyik eset mögött ugyanaz a mechanizmus: az illúzió, hogy nincs következmény. Hogy a siker maga felmentést ad minden alól.

A lebukás pszichológiája

Andy Byron a data startup Astronomer vezérigazgatója volt, miután több mint két évtizedes tapasztalatot szerzett technológiai és értékesítési vezetőként – dolgozott a Citrixnél, a Junipernél, az Opswánál is. Az Astronomer élén úgy tűnt, végre a saját keze nyomát hagyhatja a piacon.

Aztán jött az ominózus Coldplay-koncert. A nyilvános lebukás után a cég vizsgálatot indított, Byron ideiglenesen visszavonult, LinkedIn-profilját törölte, felesége pedig eltávolította a férfi nevét a közösségi oldaláról. A cég alapítója vette át átmenetileg a vezérigazgatói feladatokat. Bár hivatalos lemondás nem történt, szinte biztos: a karrierje ezen a ponton derékba tört.

A Newsweek információi szerint a cég nemcsak a nyilvánosság nyomása miatt indított vizsgálatot, hanem azért is, mert a dolgozók körében is megrendült a bizalom Byron vezetői alkalmassága iránt. Bár a magánélet elvileg nem tartozna a munkahelyre, egyes alkalmazottak úgy érezték: ha valaki a családjával így bánik, vajon mire számíthatnak tőle a beosztottak? Ez a fajta erkölcsi megítélés különösen fontos olyan startup-kultúrában, ahol a csapatszellem és a lojalitás kulcsfontosságú értékek. A bizalomvesztés így nemcsak egy PR-krízis lett, hanem mélyen megingatta a szervezeti kultúrát is.

De Byron nemcsak a munkáját veszítheti el. A házassága is meginogni látszik, felesége nyilatkozott is a sajtónak, bár egyelőre nem egyértelmű, hogy elválik-e. Az viszont biztos: az otthoni viszonyok sem maradnak érintetlenek. Egy ilyen világraszóló lebukás után nehéz elképzelni, hogy bármi maradhat a régiben.

A vezérigazgatói brand is örökre sérült. Még ha szeretne is újra pozícióba kerülni, a Google nem felejt: az első találatok között mindig ott lesz a Coldplay-koncert és a mémesített lebukás. A befektetők és cégtársak nemcsak az üzleti tapasztalatot nézik – hanem a hitelességet is. És abból most nem sok maradt.

Miért rajongunk ezekért a sztorikért?

A válasz egyszerre szomorú és mulatságos: mert kicsit megnyugtató. Jó látni, hogy a hatalmasok is hibáznak. Hogy a rendszer (vagy egyesek szerint a karma), még ha lassan is, de visszavág. A lebukás egyfajta egyenlősítő élmény. Az emberek örülnek, amikor valaki, aki addig sérthetetlennek tűnt, emberinek – gyarlónak, nevetségesnek vagy csak egyszerűen ostobának – bizonyul.

És ott vannak a minden elborító, egyre szaporodó mémek. A mémgyár persze nem állt meg a Coldplay-kamera képkockáinál: még a Simpson család is „megjósolta” a jelenetet – legalábbis a netes kreatívok szerint, akik rekordsebességgel gyártottak egy hamis jelenetet a legendás sorozat stílusában.

E cikk írója is hosszan megmosolyogta annak a magyar hotelnek a reklámját, amely a párocska képét használta a propagációjához. A hotel épülete elé, egy medencébe varázsolta őket, és a következő felirattal tette ellenállhatatlanná a kínálatát: „Hozd el a feleséged hozzánk, mielőtt a főnököd tenné meg!” – a popkultúra tehát azonnal ráharapott a témára, és ez még csak a kezdet.

Lehet ebből tanulni?

Igen, hogyne, több mindent. Például azt, hogy „nagy emberként” is kifizetődő becsületesnek maradni. Vagy azt, hogy az átlagember számára még mindig jóleső érzés látni, hogy a magasan ülők sem istenek, és valahol megnyugtató is – elszomorító ugyan, hogy nem jutottam feljebb, de minél lejjebb vagyok, annál kevésbé fáj, ha esnem kell.

A legfontosabb tanulság viszont az, hogy a vezérigazgató nem magánember. Vagy legalábbis nem akkor, amikor nyilvános helyen, nyilvános eseményen jelenik meg. Aki vezetői pozícióban van, annak viselnie kell a pozícióval járó következményeket is – erkölcsieket, jogiakat, emberieket.

És ha mégis megbotlik? Akkor talán jobb, ha nem egy stadionnyi ember előtt teszi.

Ez a cikk nem az elítélésről szól. Sokkal inkább egy emberi oldalát szeretné megmutatni a hatalom és a felelősség viszonyának – abban a reményben, hogy a következő Byron, Jeffries vagy Schrenker talán elgondolkodik, mielőtt újabb mémet szolgáltat a világnak.