Sokan ma újra romantikusan beszélnek a középkorról: szerintük a királyok és földesurak „felelősséget” vállaltak népükért, a rend, a hagyomány és az egyszerű élet pedig jobb volt, mint a jelen kusza világa. Csakhogy ez a kép nagyjából annyira valós, mint egy kosztümös sorozat díszlete: látványos, de hamis. A feudalizmus a többségnek éhséget, betegséget, erőszakot és rövid életeket jelentett. A modern világ ezzel szemben milliárdokat emelt ki a nyomorból, meghosszabbította a várható élettartamot, és korábban elképzelhetetlen jólétet teremtett – nem a hűbéri hierarchiának, hanem a szabadságnak, innovációnak és vállalkozásnak köszönhetően.
A feudalizmus valósága: éhínség, nyomor, erőszak
A „hűbéri rend” alatt Európa nagy része szélsőségesen egyenlőtlen volt. A lakosság túlnyomó része földhöz kötött jobbágyként élt, akik alig, vagy egyáltalán nem rendelkeztek személyes szabadsággal. A jövedelmek és a vagyon nagy része a vékony felső rétegnél koncentrálódott, míg a tömegek alultápláltan tengődtek. Az 1700–1800-as évek fordulóján még Franciaországban, a kontinens egyik leggazdagabb országában is napi 1850 kalória jutott átlagosan személyenként – vagyis tömegek éltek tartós hiányállapotban. Nem véletlen, hogy a kor krónikái avitaminózisról, férgességről, járványokról és kimerültségről írnak.
A közegészségügy szinte nem létezett. A városok árokrendszerei latrinkaként működtek, a hentesek az utcán dobták el a belsőséget, a halottakat tömegsírokba temették. Ez nem csupán esztétikai probléma: a romló higiénia táplálta a járványokat, amelyek rendszeresen végigsöpörtek a kontinensen. A mindennapi erőszak is általános volt: a gyenge jogállamiság és a fegyveres konfliktusok miatt a gyilkossági ráták nagyságrendekkel haladták meg a mai értékeket.
Gyermeknek lenni sem volt védettség. A történeti feljegyzések szerint az elhagyott, koldus sorba csúszó gyerekek száma a nagyvárosokban sokkolóan magas volt, a mezőgazdasági munka pedig – köztük a gyerekmunka – embertelen körülmények között zajlott. A ruházat, az élelmiszer, a fűtés és a lakhatás hiánya együtt egy olyan világot rajzol, ahol a többség célja nem a felemelkedés, hanem a túlélés volt.
Ez is érdekelhet: A történelem 10 leghíresebb beszéde
A „jó király” mítosza: miért csábító a nosztalgia?
A feudalizmust dicsőítő hangok gyakran hivatkoznak a „stabilitásra” és a „felelős uralkodóra”. Csakhogy a történelemben bőven látunk ellenpéldát. A „nagy” uralkodók drága háborúi – gondoljunk csak a 17–18. századi dinasztikus konfliktusokra – gyakran éhezést, adóterheket és pénzügyi összeomlást hoztak a népnek. A „rend” ára a szabadság és a jólét hiánya volt. A feudális modellben az alattvalók eszközök, nem pedig jogokkal rendelkező polgárok; a jogbiztonság végső soron az uralkodó kénye-kedvétől függött.
A nosztalgia oka érthető: a modern világ bonyolult, zavaros és sokszor frusztráló. De a múlt idealizálása rossz tanácsadó. A hűbéri hierarchia nem azért tűnt el, mert „gonosz modernisták” lerombolták, hanem mert nem működött: nem hozott széles körű jólétet, nem védte az emberi méltóságot, és nem tette lehetővé a tehetség, a tudás, az újítás szabad áramlását.
A modern áttörés: szabadság + piac + innováció
Az elmúlt kétszáz évben bekövetkezett úgynevezett „Nagy Gazdagodás” a történelmi léptékkel mérve is csoda. A várható élettartam megkétszereződött, az analfabetizmus összeomlott, a tömeges szegénység drasztikusan csökkent. Nem azért, mert „kedvesebb” lett a világ, hanem mert megerősödtek a korlátok az önkényes hatalomgyakorlás ellen (jogállam, tulajdonjogok, szerződési szabadság), és a piacok, a tudomány, a technológia, az oktatás katalizátorként működtek. A mezőgazdasági forradalom, az iparosodás, a közegészségügy, az oltások, a csatornázás, az elektromosság, az informatika, mind-mind olyan „láthatatlan luxus”, amelyet a feudalizmus világában elképzelni sem lehetett.
Mit tanulhatunk mindebből ma?
A mai demokráciákban bőven van javítanivaló: intézményi bénultság, versenykorlátozás, bizalmi válság, túlzott bürokrácia. De az iránytűnk nem lehet a múlt díszlete: a bizonyíték-alapú döntéshozatal, a szabadság intézményeinek védelme, a nyílt verseny és az innováció adja azokat az eszközöket, amelyekkel a következő száz év problémáit megoldhatjuk. A katasztrofizmus – amely szerint „minden úgyis romlani fog” – lekapcsolja az emberi cselekvőképességet. A „vissza a várkastélyba” jelszava pedig nem stabilitást, hanem veszélyes illúziót kínál: kipróbáltuk már, és az eredmény tömegek számára volt nyomorúságos.
A modern szabadság „unalmas” előnyei – jogvédelem, tulajdonbiztonság, közegészségügy, oktatás, vállalkozás – nem díszletek, hanem életmentő infrastruktúra. Nem kell feltétlenül rajongani a jelen minden vonásáért, hogy belássuk: a jobbágyságnál a modernitás összehasonlíthatatlanul jobb alku a többségnek. A kérdés nem az, hogy visszaforduljunk-e a középkorba, hanem az, hogyan tegyük a szabadságot és a jólétet még szélesebben hozzáférhetővé.
