Az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági és védelmi stratégiái világossá teszik Washington hosszú távú célját: visszaállítani azt a globális rendet, amelyben az Egyesült Államok ismét meghatározó, egypólusú szereplőként működik. Ez azonban már nem az a korszak, amely a hidegháborút követően rövid időre kialakult.
Washington stratégiája: dominancia háborúk nélkül
A most körvonalazódó amerikai stratégia tudatosan kerüli a nagyszabású, elhúzódó külföldi háborúkat, és sokkal inkább regionális partnerekre támaszkodva kívánja érvényesíteni érdekeit. A cél nem az azonnali katonai konfrontáció, hanem a rivális hatalmak mozgásterének fokozatos szűkítése gazdasági, diplomáciai és katonai eszközökkel.
Washington hivatalosan Kínát, Oroszországot, Iránt és Észak-Koreát tekinti ellenfélnek, közülük is Kínát jelöli meg első számú kihívóként. A stratégia logikája szerint ezeknek az országoknak – és részben olyan feltörekvő hatalmaknak, mint India – választ kell adniuk arra, hogy szembemennek az Egyesült Államokkal, igyekeznek ellensúlyozni azt, vagy bizonyos területeken alkalmazkodnak hozzá.
India esetében a nyílt konfrontáció valószínűtlen. Sokkal inkább egy kettős irány rajzolódik ki: miközben gazdasági és védelmi együttműködésre törekszik Washingtonnal, fenntartja kapcsolatait Oroszországgal is, hogy elkerülje az egyoldalú függőséget. Ez a lavírozás lehetővé teszi számára, hogy részt vegyen az amerikai vezette együttműködésekben anélkül, hogy teljesen kiszolgáltatottá válna.
Észak-Korea ezzel szemben aligha fog alkalmazkodni az amerikai elképzelésekhez. Stratégiája inkább Kína és Oroszország közötti egyensúlyozásra épül, amelyet időről időre katonai tesztekkel egészít ki, válaszul az Egyesült Államok térségbeli lépéseire.
Irán összetettebb megközelítést követ. Egyszerre ütközik Washingtonnal a Közel-Keleten, igyekszik ellensúlyozni az amerikai nyomást kínai és orosz kapcsolataival, ugyanakkor nyitva hagyja a lehetőséget egy későbbi politikai megállapodás előtt is.
Oroszország és Kína szintén több irányban mozognak. Katonai fejlesztéseik és geopolitikai aktivitásuk kihívást jelentenek az amerikai dominanciára, miközben gazdasági és diplomáciai csatornákon igyekeznek elkerülni a nyílt összeütközést. Mindkét ország számára kulcskérdés, hogy ne váljanak egyoldalúan függővé sem egymástól, sem Washingtontól.
Az amerikai stratégia egyik központi eleme Kína elszigetelése, amelyhez Washington várhatóan kedvezőbb együttműködési feltételeket kínál Indiának és Oroszországnak. Irán mozgásterét szűkítené, Észak-Koreát továbbra is kordában tartaná, Kínát pedig gazdasági nyomás alá helyezné.
A probléma az, hogy az ilyen nagyszabású geopolitikai tervek ritkán valósulnak meg pontosan a tervezők elképzelései szerint. Ha egy nagyhatalom úgy érzi, hogy mozgástere folyamatosan szűkül, az kiszámíthatatlan reakciókat is kiválthat. Az egypólusú világrend visszaállítására tett kísérlet ezért nemcsak az erőviszonyokat alakíthatja át, hanem komoly nemzetközi kockázatokat is hordoz.
A geopolitikán túl: a globális rend mélyebb átalakulása
Az Egyesült Államok egypólusú világrend visszaállítására irányuló törekvései nem csupán geopolitikai szinten értelmezhetők. A nagyhatalmi reakciók mögött egy szélesebb, strukturális átalakulás is kirajzolódik, amely a globális gazdasági és pénzügyi rendszer működését is érinti. Az elmúlt években egyre több elemzés mutat rá arra, hogy a második világháború utáni monetáris rend – benne a dollár központi szerepével – olyan feszültségek alá került, amelyek hosszabb távon elkerülhetetlenné teszik az alkalmazkodást vagy az átrendeződést.
Ebben az összefüggésben a geopolitikai verseny nem elszigetelt hatalmi küzdelemként jelenik meg, hanem szorosan összefonódik a gazdasági befolyás, az ellátási láncok és a pénzügyi dominancia kérdésével is. A multipoláris világrend felé mutató folyamatok egyik látványos jele a hatalmi tömbök erősödése: míg a nyugati világ továbbra is a G7 köré szerveződik, addig a BRICS-országok egyre tudatosabban keresik saját mozgásterük bővítésének lehetőségeit.
Ez a kettősség – egyrészt az amerikai dominancia megőrzésének szándéka, másrészt az alternatív gazdasági és politikai centrumok erősödése – jól magyarázza, miért reagálnak eltérően az egyes országok Washington új stratégiájára. A geopolitikai döntések mögött így nemcsak biztonságpolitikai megfontolások, hanem a globális rend jövőjével kapcsolatos, hosszabb távú gazdasági érdekek is meghúzódnak.
