Az élet nem mindig egyszerű és kiszámítható. Néha olyan helyzeteket hoz, amelyek nehezen megoldhatók, és akár az életünket is veszélyeztethetik. Ilyenkor mindent megteszünk, ami tőlünk telik, hogy kimeneküljünk belőlük – de nem mindig van rá mód, hogy megoldjuk a váratlan veszélyt.
A legtöbb ember ezen a ponton imádkozni kezd. Még akkor is, ha addig nem hitt semmilyen felsőbb hatalomban. Amikor a lehetőségeink elfogynak, és a pánik eluralkodik rajtunk, sokszor már csak a vak bizalom marad: a remény, hogy egy emberfeletti erő – talán egy angyal – a segítségünkre siet.
És talán nem mondok újat azzal, hogy a történelem során valóban jegyeztek fel „csodás szabadulásról” szóló történeteket. Olyan eseteket, amikor emberek extrém veszélyhelyzetekből kerültek ki élve, sokszor nehezen megmagyarázható módon.
Égi beavatkozás?
Ezek a történetek sokáig a hit, a vallás vagy a személyes meggyőződés körébe tartoztak. Az érintettek gyakran úgy beszéltek róluk, mint isteni közbenjárásról, angyali segítségről vagy valamiféle láthatatlan védelemről. A beszámolók azonban idővel egyre hasonlóbb mintázatot mutattak, függetlenül attól, hogy milyen kultúrából vagy korszakból származtak.
Egyes túlélők arról számoltak be, hogy extrém helyzetekben nem egyedül hozták meg a döntéseiket. Úgy érezték, mintha valaki „más” is jelen lenne. Nem láttak konkrét alakot, és nem hallottak „külső” hangot sem, mégis úgy írták le, hogy ez a jelenlét segített átvészelni a legkritikusabb pillanatokat.
Az élmények leggyakrabban hegyekben, sarkvidéken, háborús körülmények között vagy teljes elszigeteltségben jelentkeztek. Olyan helyzetekben, ahol a kimerültség, a félelem és a kiszolgáltatottság egyszerre volt jelen, és ahol egyetlen rossz döntés végzetes következményekkel járhatott.
A jelenséget ma harmadik ember szindrómaként emlegetik. Bár a kifejezés viszonylag új, maguk a megfigyelések jóval régebbiek, és sokáig nem kapcsolódtak semmilyen tudományos magyarázathoz.
Ki az a „harmadik személy”?
A beszámolók alapján ezek az élmények nem feltétlenül akkor jelentkeztek, amikor az érintett teljesen egyedül volt. Több esetben mások is jelen voltak, mégis csak egyvalaki tapasztalta meg a különös segítséget.
A „hang”, amelyről sokan beszámoltak, nem kívülről érkezett. Nem hallották mások, és nem is hangzott el hallható formában. Az érintettek inkább úgy írták le, mint egy belső megszólalást, egy határozott gondolatot vagy utasítást, amely a legkritikusabb pillanatban jelent meg.
Ezek az élmények gyakran konkrét döntésekhez kapcsolódtak: merre induljanak tovább, mikor álljanak meg, vagy mikor kell azonnal cselekedniük. Többen utólag úgy értékelték, hogy ezek nélkül a belső jelzések nélkül nem biztos, hogy túlélték volna a helyzetet.
Lejegyzett esetek és túlélői beszámolók
A harmadik ember szindrómához kapcsolódó egyik legismertebb, részletesen dokumentált eset az antarktiszi expedícióvezető, Ernest Shackleton nevéhez fűződik. Az Endurance expedíció 1914–1917 között zajlott, és az egyik legsúlyosabb túlélési történetként tartják számon a sarkkutatás történetében. A hajó a Weddell-tengeren beszorult a jégbe, majd el is pusztult, a legénység pedig hónapokon át sodródott a jégtáblákon, mielőtt csónakokkal elérték az Elephant-szigetet. Shackleton végül két társával vállalkozott arra, hogy a lakatlan Dél-Georgia sziget hegyvidékén átkelve segítséget szerezzen a hátramaradt embereknek. A kimerítő, több mint harmincórás menet során Shackleton később úgy emlékezett vissza, hogy mindhárman erősen érezték egy negyedik „jelenlét” társaságát. Nem látták, nem hallották, mégis úgy élték meg, mintha nem hárman, hanem négyen haladtak volna együtt. Shackleton ezt az élményt később saját könyvében is megörökítette, és az eset azóta is gyakran szerepel a harmadik ember szindróma egyik alapvető példájaként.
Egy másik, szintén sokat idézett beszámoló a brit hegymászó, Frank Smythe nevéhez kötődik. Smythe az 1930-as években több alkalommal vett részt Everest-expedíciókon, és 1933-ban egyedül mászott tovább egy ponton, amikor társai már visszafordultak. A nagy magasság, az oxigénhiány és a fizikai kimerültség ellenére Smythe később arról írt naplójában, hogy az út során végig úgy érezte, mintha egy másik személy kísérné. Az élmény annyira valóságos volt számára, hogy egy alkalommal megállt, és megpróbált ételt megosztani a képzeletbeli társával. Smythe nem tekintette ezt látomásnak vagy hallucinációnak, inkább egy belső jelenlétként írta le, amely végig vele maradt a mászás során.
Ezek az esetek azért különösen érdekesek, mert első kézből származó beszámolókon alapulnak. A túlélők saját élményként írták le a történteket, és nem különleges vagy rendkívüli tapasztalatként, hanem a helyzet természetes részeként. Csak később, más hasonló beszámolókkal összevetve vált nyilvánvalóvá, hogy ezek az élmények egy visszatérő mintázatba illeszkednek.
Az agy válasza a kérdésre
Az ilyen beszámolók sokáig kívül estek a tudományos érdeklődés körén. Részben azért, mert nehéz volt őket rendszerezni, részben pedig azért, mert a jelenség tipikusan olyan helyzetekben jelentkezett, amelyeket nem lehet laboratóriumi körülmények között megismételni. A fordulat a 20. század második felében következett be, amikor idegtudományi és pszichológiai kutatások kezdtek foglalkozni az úgynevezett „érzelt jelenlét” tapasztalatával.
Az egyik legtöbbet idézett kutató ezen a területen Olaf Blanke, a svájci École Polytechnique Fédérale de Lausanne professzora. Blanke és munkatársai a 2000-es években olyan kísérleteket végeztek, amelyek során az agy bizonyos területeinek ingerlésével mesterségesen idéztek elő „jelenlétérzést”. A kísérleti alanyok ilyenkor úgy számoltak be az élményről, mintha valaki közvetlenül mellettük állna, noha a környezetükben nem volt senki.
A kutatók szerint ez az élmény összefügghet azzal, ahogyan az agy a saját testünkről és mozgásunkról alkotott belső térképet kezeli. Extrém stressz, kimerültség vagy oxigénhiány esetén ezek a folyamatok felborulhatnak, és az agy egy „külső szereplőként” értelmezheti azt, ami valójában belső működés eredménye. Ez magyarázatot adhat arra is, miért jelenik meg a jelenség gyakran életveszélyes helyzetekben.
Fontos ugyanakkor, hogy ezek a kísérletek nem a harmadik ember szindróma teljes magyarázatát adják. A laboratóriumban kiváltott jelenlétérzés nem azonos azokkal az összetett, döntéseket befolyásoló élményekkel, amelyekről a túlélők beszámoltak. A kutatások inkább azt mutatják meg, hogy az emberi agy képes ilyen tapasztalatokat létrehozni, nem pedig azt, hogy pontosan mi történik ezekben a szélsőséges helyzetekben.
Nem tudjuk, mi az – csak azt, hogy működik
A tudomány jelenlegi állása szerint tehát nincs egyetlen, minden részletre kiterjedő magyarázat. A harmadik ember szindróma továbbra is olyan jelenség marad, amelynek egyes elemei idegtudományi szempontból értelmezhetők, más vonásai viszont nyitott kérdések maradnak. Éppen ez az, ami miatt a téma ma is újra és újra felbukkan a kutatásokban.
Az idegtudomány képes megmutatni, hogy az emberi agy extrém helyzetekben különleges módon működik, és olyan élményeket is létrehozhat, amelyek kívülről segítségként jelennek meg. Ez önmagában is megnyugtató gondolat: azt sugallja, hogy az agyunk nem hagy magunkra akkor sem, amikor már minden más kapaszkodó elfogyott.
Ugyanakkor a tudomány nem tudja teljes egészében lefedni ezeket az élményeket. A laboratóriumi kísérletek nem adják vissza azt a komplex, döntéseket befolyásoló tapasztalatot, amelyről a túlélők beszámoltak. Így megmarad annak a lehetősége is, hogy a jelenség értelmezése nem merül ki kizárólag az agy működésében.
Akár belső mechanizmusról, akár egy másfajta védelemről van szó, a történetek közös pontja ugyanaz: ezek az élmények embereket segítettek át a legkritikusabb pillanatokon. És talán ez az egyetlen biztos következtetés, amit érdemes levonni. Hogy amikor minden más megszűnik, mégis van valami – legyen az az elménk vagy valami rajta túlmutató –, ami képes megtartani bennünket.
