A hidegháború éveiben a világ több alkalommal is közelebb került a nukleáris katasztrófához, mint azt akkoriban bárki is nyíltan beismerte volna. A nyilvánosság elől azonban nemcsak politikai döntések, hanem egészen meghökkentő technológiai tervek is rejtve maradtak. Ezek közé tartozott egy különösen merész szovjet elképzelés, amelynek célja az volt, hogy egy nukleáris csapást úgy mérjenek az Egyesült Államokra, hogy azt a korabeli védelmi rendszerek észre se vegyék.
UFO vagy sem?
A terv lényege egy szokatlan fegyverrendszer volt: egy olyan nukleáris robbanófej, amely nem a megszokott ballisztikus íven haladt volna és ért volna célba, hanem rövid időre Föld körüli pályára áll, majd onnan tér vissza a légkörbe. Az elképzelés szerint a fegyver a Déli-sark irányából közelítette volna meg Észak-Amerikát, megkerülve azokat a radarrendszereket, amelyek kifejezetten az északi irányból érkező támadások észlelésére épültek ki. A logika egyszerű volt: ha az ellenfél nem látja időben a támadást, esélye sincs reagálni.
A program mögött álló rakétarendszer a szovjet interkontinentális fegyverfejlesztések egyik legambiciózusabb mellékága volt. Az 1960-as évek végén tartott tesztek során a légkörbe visszatérő robbanófejek különös, félköríves fényjelenséget hoztak létre az égbolton. Ezeket sokan megmagyarázhatatlan égi jelenségként, sőt UFO-észlelésként írták le.
1967 tavaszán a Szovjetunió nyugati részén élők rejtélyes, félhold alakú fénycsíkokat láttak, amelyek Hold méretűnek tűntek. Ugyanebben az évben a félhold hatszor jelent meg, mindig ugyanabban az időpontban, mielőtt végül eltűnt.
Az Air & Space Magazine veterán űrkutatója, James Oberg szerint a szovjet sajtó azt feltételezte, hogy ezek UFO-k, és az egész országban UFO-rajongói csoportok alakultak, hogy rögzítsék a megfigyeléseket.
A hatodik eset után a szovjet sajtó hirtelen abbahagyta az eseményekről való tudósítást. Valaki Moszkvában, aki rendelkezett a megfelelő jogosultsággal, rájött, hogy naplemente idején az égen megjelenő félholdak valójában egy szigorúan titkos fegyverkísérlet bizonyítékai voltak, amely megsértette a nukleáris fegyverek űrbe telepítéséről szóló hatályos szerződéseket.
Csak évekkel később vált világossá a nyugati hírszerzés számára is, hogy nem tudományos kísérletekről vagy optikai illúziókról volt szó.
Hiába az elképesztő ötlet, a megvalósítás elmaradt
Stratégiai szempontból ez a rendszer a meglepetésszerű első csapás lehetőségét kínálta. Egy sikeres támadás elméletileg megbéníthatta volna az amerikai katonai és politikai vezetést, még mielőtt az válaszlépéseket tehetett volna. A valóság azonban gyorsan utolérte az elképzelést. A technológia bonyolult volt, költséges és sebezhető, miközben az amerikai korai előrejelző rendszerek is alkalmazkodtak a fenyegetéshez, és idővel már a déli irányból érkező objektumokat is képesek voltak érzékelni.
A hidegháborús fegyverkezési verseny logikája végül saját maga ellen fordult. A felek felismerték, hogy az ilyen rendszerek nem növelik a biztonságot, hanem inkább kiszámíthatatlanná teszik a globális erőegyensúlyt. A titkos program így fokozatosan leállt, a rendszer pedig soha nem vált éles bevetésre kész fegyverré.
Ez a kevéssé ismert epizód jól mutatja, mennyire vékony volt a határ a technológiai innováció és a globális katasztrófa között a hidegháború éveiben. Miközben a világ felszínén diplomáciai nyilatkozatok és ideológiai viták zajlottak, a háttérben olyan tervek születtek, amelyek egyetlen rossz döntés esetén visszafordíthatatlan következményekkel járhattak volna – nemcsak a Egyesült Államok és a Szovjetunió számára, hanem az egész emberiségre nézve is.
