A forradalmi totalitárius rendszerek hosszú ideje próbálják eltüntetni a karácsonyt, vagy legalább olyan formára alakítani, amely jobban megfelel az állam érdekeinek.
Ennek legkorábbi példája a francia forradalmároknál található. Nem sokkal az Első Francia Köztársaság 1792-es megalapítása után az állam bevezetett egy új naptárt, amely tizenkét 30 napos hónapból állt, három 10 napos hétre osztva. Ez az új naptár kifejezetten keresztényellenes volt: megszüntette az összes keresztény ünnepet és szent napot, helyükre pedig mezőgazdasági eszközöket, fákat, gabonaféléket és ásványokat ünneplő napokat vezetett be.
A forradalmi Franciaországban, különösen a Terror éveiben (1793–1794), „a papság nagy része bujkált, és minden templom zárva volt”. Mondanunk sem kell, hogy ebben az időszakban kevesen ünnepelték nyíltan a karácsonyt, amely szinte teljesen eltűnt a közéletből egészen Bonaparte 1799-es puccsáig.
A huszadik században a Szovjetunió hasonló módon próbálta megszüntetni az emberek kötődését a karácsonyhoz. Akárcsak a francia forradalmárok, a szovjetek is kifejezetten keresztényellenesek voltak, és megpróbálták eltörölni a vasárnapokat, például a hétvégék megszüntetésével. A vallási ünnepeket is eltörölték. Helyettük a szovjetek egy folyamatos munkahét rendszert vezettek be, amelynek célja az ipari termelés maximalizálása volt, illetve az, hogy megakadályozzák a közös „pihenőnapokat,” amelyek ösztönözhették volna a vallásgyakorlást vagy a családi kapcsolatok erősítését. Természetesen a karácsony is célkeresztbe került. Az állam a karácsonyt egy téli ünneppel helyettesítette: a Mikulásból „Fagy Apó” lett, a karácsonyfából pedig „Téli Fa”.
A német nemzeti szocialisták – közismert nevükön a nácik – egy másik taktikát alkalmaztak. Ahelyett, hogy teljesen megszüntették volna a karácsony megünneplését, megpróbálták újradefiniálni az ünnepet, és a német nemzet és a nemzetiszocialista értékek napjává tették. Ezt különféle propagandaeszközökkel érték el, amelyek célja az volt, hogy elhomályosítsák a határt a kereszténység és a német nacionalizmus között, miközben a náci ikonográfiát ráerőltették a hagyományos karácsonyi szimbólumokra és képekre.
Míg első pillantásra úgy tűnhet, hogy a nemzeti szocialisták toleránsabbak voltak a keresztény ünneppel szemben, mint a francia forradalmárok vagy a szovjetek, valójában mindhárom rezsim közös célt követett. Mindhárom meg akarta szüntetni vagy vissza akarta szorítani a karácsonyt, mert az olyan világnézetet és történeti narratívát képviselt, amely ellentétben állt a rezsim által preferált ideológiával és történelemfelfogással. Más szóval, a karácsony – és az azzal terjedő nemzetközi keresztény vallás – versengő világnézetet képviselt, amely kívül esett az állam közvetlen irányításán. Ez a tényező tette a kereszténységet olyan riválissá, amelyet egyetlen totalitárius rendszer sem volt hajlandó tolerálni.
Náci neopogányság és a „Pozitív Kereszténység”
A nemzetiszocializmus és a náci párt (NSDAP) legkorábbi éveitől kezdve a párt a „Pozitív Kereszténység” nevű vallási mozgalmat hirdette, amely a náci faji ideológiát ötvözte a kereszténység bizonyos elemeivel. A Pozitív Kereszténységet hirdető nácik ennek ellenére ellenségesek voltak a Németországban megalapozott egyházakkal, például a katolikus és a lutheránus egyházakkal szemben. A legtöbb keresztény felekezet, legyen az katolikus, protestáns vagy ortodox, nem tekintette kereszténynek a Pozitív Kereszténységet. A Pozitív Kereszténység hívei pedig számos alapvető keresztény hittételt elutasítottak, hogy egy olyan hitrendszert alakítsanak ki, amely a faji elméleteket helyezte előtérbe, és Adolf Hitlert egyfajta megváltó alaknak tekintette.
Továbbra is vitatott, hogy a Pozitív Kereszténység követőinek volt-e bármilyen őszinte érdeklődése a kereszténység iránt, vagy csupán cinikus találmányként szolgált, hogy megtévessze a német keresztényeket, és elhitesse velük, hogy a nemzetiszocializmus összeegyeztethető a nikaiai kereszténységgel.
Akárhogy is, világos, hogy a náci vezetők közül sokakat sokkal inkább érdekelt a német pogányság. Samuel Koehne történész megállapítja, hogy „sem a pogányság, sem az ezoterika nem volt kizárva az NSDAP korai éveiben, annak ellenére, hogy hivatalosan a «pozitív kereszténységet» hirdették.” Sőt, Koehne arra a következtetésre jutott, hogy „a pozitív kereszténység valójában nem jelentett sokat a náci párt számára, még akkor sem, amikor azt a program részeként emlegették.”
A nemzeti szocialisták közül sokan kétségtelenül osztották Joseph Goebbels nézetét, aki szerint „feloldhatatlan ellentét feszül a keresztény és a hősies-német világnézet között.”
Ez az elképzelés összhangban állt a korszak számos német értelmiségi hitével. A német romantika korai éveiből származó trendeket követve a 19. század végére sok német a német faji eredetekről és pogányságról szóló fantáziadús új narratívákhoz fordult.
Ennek a mozgalomnak két kulcsfigurája Guido von List és Jörg Lanz von Liebenfels voltak, mindketten a német etnikai nacionalista Völkisch mozgalom szószólói. List az Armanen-rúnák megalkotásáról ismert, amelyek később népszerűvé váltak a náci okkultisták körében. Liebenfels, Koehne szerint, a kereszténységet „faji kultikus vallásként” támogatta, és a Bibliát egy sajátos értelmezés alapján olvasta, amely szerint az Ószövetség a faji keveredés veszélyeire figyelmeztetett. Szerinte Mózes „darwinistaként” és „faji erkölcsöt” hirdetőként lépett fel. A Tízparancsolatot átírta, hogy azok a faji tisztaság törvényeivé váljanak, és egy kettős vallási eretnekséget hirdetett, amelyben a Jó és a Rossz erői állnak szemben egymással. Ez utóbbiakat az árja „emberfeletti” (übermensch) férfiak és megváltójuk, Frauja – egy gótikus Jézus-név – képviselték, aki az „emberalattiak”, az „emberszabásúak” és más „alacsonyabb rendű fajok” áldozati kiirtását szorgalmazta.
Részben az ilyen vallási doktrínák hatására jött létre Németországban a nemzeti szocializmus, miközben egy új kereszténységet hirdetett. Nem meglepő tehát, hogy az 1930-as évek közepétől a háború végéig a nácik megpróbálták a német neopogányságot és a náci ideológiát belecsempészni az egyszerű németek vallási gyakorlataiba.
Különösen a karácsony vált célponttá ezeknek a pogány nacionalistáknak, akik megpróbálták a keresztény ünnepet kifejezetten német fesztivállá alakítani. Ezt megkönnyítették az erőfeszítések, amelyekkel igyekeztek felfedezni vagy kitalálni kapcsolatokat a német karácsonyi hagyományok és a német pogányság között. Joe Perry történész szerint a „germán örökség” és a népszerű karácsonyi szokások kapcsolatáról szóló cikkek rendszeresen megjelentek tudományos kiadványokban a náci évek során. Sok ilyen írás „újraértelmezett” vagy kitalált számos „északi” karácsonyi szokást, és tisztázta a kapcsolatokat a pogány napfordulós ünnepek és a nácik által preferált „fény visszatérése” rituálék között.”
Valóban, sok náci értelmiségi nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy összemosson a hagyományos keresztény karácsonyi szokásokat a napforduló és a napimádat új értelmezéseivel. Egyes helyi német hagyományok természetesen részben valóban pogány német rituálékból eredhettek, bár ezek aligha voltak alapvetőek a keresztény tanítások számára, amelyek több mint ezer évvel korábban, a mediterrán térségben alakultak ki. Természetesen a nemzetiszocialisták igyekeztek elbagatellizálni a kereszténység közel-keleti és zsidó eredetét, és helyette a kereszténységet a német néplélek (Volk) termékeként újradefiniálni. A náci perspektívából nézve a karácsony ünnepe inkább a német nemzet egységéről, semmint a kereszténységről szólt, amely minden európai állam előtt létezett, és aligha támasztotta alá a modern német nacionalizmus eszméit.
A karácsony újradefiniálása
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a nácik hatalomra kerülésétől kezdve, az 1930-as évek közepétől világosan kirajzolódott az új ünnepi rendszer. Joe Perry így írja le, hogyan néztek ki ezek az „új nemzeti ünneplések”:
„A szabadtéri dekorációktól a karácsonyi vásárokig… a nácifikáció átalakította a hagyományos közterületi ünnepi terek és dekorációk használatát az országos közösség kikerülhetetlen ünneplésévé. A nemzeti harmónia hivatalos üzenete uralta a szezonális közterületi díszítéseket. A »nép karácsonyfái« szvasztikákkal voltak feldíszítve, és Németország-szerte elektromos fénydekorációkat állítottak fel. A nagyobb városokban a náci megszállottság a nyilvános dekorációval lenyűgöző méreteket öltött. Drezdában például 1933-ban egy tízméteres karácsonyi betlehemi jelenetet állítottak fel a főpályaudvar előtt. A keresztény és náci ikonográfia három szinten keveredett: alul egy családi jelenet képviselte a német népet, az állam alapját. A középső szinten a szent család körül a kis Jézus és egy angyalokból álló kórus jelent meg egy általános ünnepi motívumként. Az egész jelenetet egy óriási szvasztika és sas zárta le.”
Ez a zavaros keresztény és náci motívumok kombinációja tipikus volt az ünnepi propagandában, és rávilágított arra a bizonytalanságra, amely a pártvezetők körében uralkodott az egyház és az állam helyes viszonyát illetően. Ugyanakkor a megjelenítés tükrözte az állami hivatalos társadalmi hierarchiát, amely szerint a német nép és a szent család is a rezsim védelme – vagy alárendeltsége – alatt állt.
Ahogy a náci évek teltek az 1930-as évektől a 40-es évekig, a hierarchia egyre világosabbá vált: a Német Birodalom „vér és föld” ideológiája magasabb rendűnek számított, mint a kereszténység univerzalizmusa. Az új megváltó, a német Führer váltotta fel a régit. Az ortodox keresztények számára a karácsony központi eseménye egy nem német Krisztus születése volt egy nem német földön, amely az egész emberiségre kiterjesztette megváltói küldetését – ez gyökeresen ellentétes volt a Führer és az ezeréves birodalom kizárólagosságával.
A nemzeti szocialisták ezért úgy állították be a karácsonyt, mint a német nemzeti egység ünnepét, minden más fölött. Ez a terv részben sikeres volt, részben azért, mert az új német egységkultuszban való részvétel lényegében kötelezővé vált. Bár a keresztény egyházak eretneknek és keresztényellenesnek tartották az új német szinkretizmust, az is közismert volt, hogy azok, akik túlzottan panaszkodtak a rezsim egyházakkal való bánásmódjára, kellemetlen következményekkel szembesültek. Az ellenálló papság templomait állami tulajdonba vették, a hangosabb ellenállókat letartóztatták. Még az „ünnepségekkel” kapcsolatos enyhébb panaszokat sem nézték jó szemmel a hatóságok. Ahogy egy essen-i rendőr fogalmazott: azok a németek, akik nem mutattak elég lelkesedést az állami karácsonyi programok iránt, „megértek a koncentrációs táborra”.
A folyamatos fenyegetések és a végtelen propaganda ellenére a náci karácsony iránti lelkesedés végül csökkenni kezdett. 1943 végére, amikor a háborús helyzet egyre reménytelenebbé vált, sok német elvesztette az érdeklődését az „emberek karácsonya” üres rítusai iránt. Egy bizonyos értelemben a nemzeti szocialisták – akárcsak a franciák és a szovjetek korábban – sikeresen eltüntették a karácsonyt, legalábbis annak valódi változatát, a közéletből.
Ez, természetesen, a náci állam célja volt mindvégig: az önálló kereszténységet teljesen alárendelni a német állam új pogány nacionalista doktrínáinak. Sok német azonban csak túl későn ismerte fel, mi történik valójában.
Érdekelhet még: Megtalálták Jézus testvérének csontjait?
