Majdnem 30 éven át bárki – aki meg tudta fizetni – három óra alatt átrepülhetett Londonból New Yorkba. Ráadásul nemcsak gyorsabb volt, mint bármely más utasszállító, de magasabban is repült, és a fedélzeti élmény is egészen exkluzív volt.
A Concorde olyan gyors volt, hogy a British Airways reklámszlogenje szerint az utasok akár „hamarabb érkeztek meg, mint ahogy elindultak” – köszönhetően annak, hogy a gép megelőzte az időzónaváltást. A kilencvenes évek végére egy oda-vissza jegy ára már 12 000 dollár körül mozgott. Az utasok olyan magasra emelkedtek a sztratoszférába (60 000 láb, azaz kb. 18 km), hogy szabad szemmel látták a Föld görbületét.
Ennek ellenére a Concorde csak 27 évig volt szolgálatban, és 2003-ban végleg kivonták a forgalomból. Ma már csak múzeumokban látható. De miért történt ez? Hogyan ért véget a repülés egyik legizgalmasabb fejezete?
A cikkhez mellékelt fotók segítségével ráhangolódhatunk arra, milyen is volt a Concorde kívülről-belülről: a látványos formatervezéstől a pilótafülkéig. Alább pedig felfedezhetjük a különleges, de rövid életű szuperszonikus gép lenyűgöző történetét.
Egy repülő, amely gyorsabb volt a hangnál
Miután Chuck Yeager amerikai pilóta 1947-ben áttörte a hangsebességet, 15 évvel később Franciaország és Nagy-Britannia közösen belevágott egy szuperszonikus utasszállító megépítésébe.
1962-ben hivatalos megállapodást kötöttek, és a projektnek a „Concorde” nevet adták – az „egyetértés” és a nemzetközi együttműködés szimbólumaként.
A Concorde végül sikeresebbnek bizonyult, mint a Szovjetunió hasonló célú fejlesztése, a Tu–144. Az építés 1965-ben kezdődött, francia–brit együttműködésben: a Sud Aviation (ma Airbus része) és a British Aircraft Corporation közösen dolgozott a modellen.
Az első sikeres tesztrepülést 1969. március 2-án hajtották végre Toulouse-ban, míg az első brit tesztrepülés egy hónappal később zajlott le Bristol közelében.
A brit repülést követően a reakciók vegyesek voltak. A New York Times elismerően írt a gép jövőbe mutató technológiájáról és a háromórás transzatlanti út lehetőségéről, de egyúttal azt is megjegyezte, hogy a Concorde „felszállás közben egy esetlenül futó lúdra emlékeztetett”.
Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy hamarosan lenyűgözze a világot – igaz, csak azokat, akik megengedhették maguknak.
A Concorde szuperszonikus karrierjének kezdete
A Concorde nemcsak gyors volt, hanem önmagában egy alkotás, művészi teljesítmény. Képes volt hihetetlen magasságokba emelkedni, exkluzív kényelmet nyújtott, és a megjelenése is különleges volt.
Nem úgy repült, mint más gépek — és nem is úgy nézett ki. Karcsú törzse, jellegzetes lehajtható orra, valamint szélesen elnyúló, ívelt szárnyai szinte űrrepülő-szerű megjelenést kölcsönöztek neki. Turbolégsugár hajtóművei segítségével elérte az óránkénti 2150 km-es (1350 mph) sebességet, és 60 000 láb (kb. 18 km) magasságba is felszállt. Bár az ablakai kicsik voltak, az utasok onnan a Föld görbületét is megpillanthatták.
Mindössze 20 darab Concorde készült, és kizárólag az Air France és a British Airways üzemeltette őket — nem véletlenül, hiszen mindkét légitársaság akkoriban állami kézben volt, és kötelezően vállalták az üzemeltetést.
A gép 27 éves pályafutása alatt főként a New York–London és New York–Párizs útvonalakon közlekedett, és három óra alatt megtette a transzatlanti távot.
Noha a jegyárak a 2000-es évek elejére iszonyú drágák lettek, a tehetős utasok szerint azonban megérte az élmény: rövid út ide vagy oda, kaviárral, pezsgővel, és egy életre szóló emlékkel gazdagodtak.
Egy utas, Robert van der Linden, a Smithsonian kurátora így emlékezett vissza 2004-ben:
„A fogások között felnéztem, és láttam, hogy elértük a Mach 2-t — 1350 mérföld/óra, gyorsabban, mint ahogy a Föld forog. A magasságunk 52 000 és 59 000 láb között váltakozott, messze a többi légi forgalom felett. Éreztem, hogy az ablak meleg, és a gép alumínium burkolata 120 Celsius-fok fölé hevült. Az ég sötétlila volt felettünk.”
De ha ennyire különleges volt a Concorde, miért vonták ki a forgalomból mindössze 27 év után?
Miért vonták ki a Concorde-ot mindössze 27 év után?
A Concorde végét több tényező együttese okozta.
Először is, rendkívül drága volt az üzemeltetése. Egyetlen járat közel 26 500 liter kerozint fogyasztott el – ez akkora költség, amit még a borsos jegyárak sem tudtak hosszú távon ellensúlyozni. Ráadásul sok Concorde-járat nem volt teljesen kihasználva.
Másodszor, a Concorde zajos volt. A szuperszonikus repülés során keletkező hangrobbanás képes volt akár üvegablakokat is betörni, ezért a gépet csak néhány, jellemzően tengerparti város repülőtereire engedték leszállni — mint London, Párizs vagy New York.
A végzetes felszállás….
A Concorde tehát nagy, zajos és környezetszennyező volt – és mire elérkezett az ezredforduló, sokan már úgy látták: ideje búcsút inteni a szuperszonikus luxusrepülésnek. És ekkor tragédia történt.
2000. július 25-én az Air France 4590-es járata — egy Concorde-gép — a felszállás után nem sokkal lezuhant a párizsi Charles de Gaulle repülőtérről. A fedélzeten lévő 109 ember életét vesztette, valamint négyen a földön is meghaltak.
A későbbi vizsgálatok szerint az okozta a tragédiát, hogy az egyik gumiabroncs ráhajtott egy fémdarabra, amely egy másik repülőről esett le. A fémdarab nagy nyomású lökéshullámot idézett elő az egyik üzemanyagtartályban, amely megrepedt és szivárogni kezdett – végül egy hajtómű is meghibásodott.
Ez volt a Concorde egyetlen halálos balesete, de ekkorra már sokan fenntarthatatlannak tartották az üzemeltetését. A repülő utolsó menetrendszerinti útját 2003. október 24-én teljesítette. A fennmaradt példányokat – amelyek egykor a sztratoszférát hasították – ma múzeumokban őrzik.
Mégis, a Concorde iránti csodálat a mai napig él.
„A légiutas-kísérők imádták, az utasok imádták” – emlékezett vissza Richard Quest, a CNN riportere, aki ötször is utazott a Concorde-on.
„Tisztában voltam vele, hogy egy nagyon szűk kör tagja vagyok, egy kiváltságos személy, akinek megadatik, hogy a Concorde fedélzetén utazzon.”
(Nyitókép forrás: Mike Freer Collection)
