Portugália földrajzi elhelyezkedése és történelmi múltja révén az egyik legnagyobb tengeri felségterülettel rendelkező ország: több mint 1,7 millió négyzetkilométeres terület fölött gyakorol joghatóságot az Atlanti-óceánon. Ezzel a világ tíz vezető tengeri nemzete közé tartozik. Ha az ENSZ Kontinentális Talapzat Határainak Bizottsága elfogadja Portugália jelenlegi kérelmét, ez a zóna akár 2,15 millió négyzetkilométerre is bővülhet.
Annak ellenére, hogy ez a hatalmas, stratégiai jelentőségű térség a rendelkezésére áll, Portugália eddig képtelen volt komoly geopolitikai vagy gazdasági előnyt kovácsolni belőle. A halászatot leszámítva az ország kizárólagos gazdasági övezete (EEZ) szinte teljesen kihasználatlan maradt, a térséggel kapcsolatos kutatásokat pedig jórészt külföldi intézmények vezetik.
A történelem intő példákat kínál: Portugália gyakran a szimbolikus jelentőségű területi igényekre helyezte a hangsúlyt a gyakorlati fejlesztések helyett – és ez sokszor komoly árat követelt. Most, hogy új globális verseny bontakozik ki a tengeri erőforrásokért, az országnak el kell döntenie: marad a tétlenség útján, vagy aktív szerepet vállal tengeri jövője alakításában.
Szimbólumokkal hadakozni: hogyan veszítette el Portugália a tengeri fölényét
A 15. században Portugália a világ felfedezésének élére állt, és támaszpontok hálózatát hozta létre Afrika és Ázsia partvidékein, lehetővé téve, hogy kulcsfontosságú tengeri kereskedelmi útvonalakat ellenőrizzen. Ahelyett azonban, hogy ezeket a bázisokat gazdaságilag és haditengerészetileg is megerősítette volna, az ország inkább szimbolikus lépésekre támaszkodott – például kőoszlopokat („marcos”) állított fel a területek birtoklásának jeléül, abban bízva, hogy más országok ezt tiszteletben tartják.
Eközben az észak-európai riválisok, mint Hollandia vagy az Egyesült Királyság, egészen más stratégiát követtek: a kapitalista modell korai változatára építve magánvállalkozásokat hoztak létre, részvénytársaságok és nyereségmegosztó vállalkozások révén. Ez a fajta vállalkozói szemlélet, haditengerészeti erővel megtámogatva, lehetővé tette számukra, hogy kiszorítsák a portugál jelenlétet, és a korábbi gyarmati támaszpontokat saját nemzeti növekedésük motorjaivá alakítsák.
Portugália gyenge területi kontrollja újra nyilvánvalóvá vált 1890-ben. Az úgynevezett „Afrikáért folyó verseny” idején az ország célja az volt, hogy egy szárazföldi folyosón keresztül összekösse angolai és mozambiki gyarmatait – annak ellenére, hogy a köztes területeken soha nem alakított ki érdemi ellenőrzést. Nagy-Britannia, Cecil Rhodes híres „Fokvárostól Kairóig” tartó vasútvonalának tervét követve, ultimátumot adott ki: vagy Portugália visszavonja igényét az afrikai belső területekre, vagy katonai következményekkel néz szembe. A politikai akarat és a katonai erő híján Portugália meghátrált – ez súlyos csapást mért a nemzeti önérzetre, és egyben felfedte, mennyire gyenge alapokon nyugodtak a csupán jelképes területi követelések.
Ironikus módon Portugália legszervezettebb gyarmati erőfeszítései akkor történtek, amikor a világban már megindult a gyarmatosítás felszámolása. A második világháborút követően, miközben Afrikában és Ázsiában egymás után jelentek meg a függetlenségi mozgalmak, Portugália hatalmas összegeket fordított infrastrukturális fejlesztésre és közigazgatási ellenőrzésre a tengerentúli területein. De mindez már túl későn érkezett. Az ország egyre inkább elszigetelődött az USA és a Szovjetunió által is támogatott dekolonizációs hullámmal szemben, és több fronton vívott háború után az 1970-es évek közepére gyarmati birodalma összeomlott. Volt gyarmatai többsége pedig végül a hidegháború rivális hatalmaihoz igazodott.
Tengerparti hatalom, kihasználatlan lehetőségekkel
Különösen ironikus, hogy Portugália a mai napig nehezen gazdálkodik birodalmi örökségével – figyelembe véve, hogy maga az ország is egy gyakorlati stratégiai gondolkodás eredményeként jött létre. A keresztény „Reconquista” idején az Ibériai-félszigeten visszahódított területeket a keresztény királyságok tudatosan próbálták benépesíteni: ezzel gazdasági előnyökre tettek szert, a megszerzett javakat a háborús erőfeszítésekhez irányították, és nehezebbé tették az ellenség számára a visszafoglalást. Ez a pragmatikus megközelítés azonban soha nem valósult meg igazán a tengerentúlon – és ami még aggasztóbb, Portugália mai tengeri stratégiájában is tovább él ez a mulasztás.
Portugália kizárólagos gazdasági övezete (EEZ) körülbelül hússzor akkora, mint maga az anyaország, és olyan értékes kincseket rejt, mint a halállomány, kritikus ásványi nyersanyagok, megújuló energiák, valamint biológiai sokféleség, amely a gyógyszeripar és az ipar számára is óriási lehetőségeket kínál. Mindezek ellenére Portugália ma is ugyanazt a hibát kockáztatja, mint egykoron: hagyja, hogy mások aknázzák ki ezeket az erőforrásokat. Jellemző példa, hogy a portugál tengeri övezetben zajló tudományos kutatások nagy részét külföldi intézmények végzik – ezt a helyzetet jól tükrözi az is, hogy a tengerfenéken elnevezett helyek jelentős része idegen eredetű nevet visel.
Miközben országok, mint Norvégia, az Egyesült Királyság vagy akár Kína aktívan fejlesztették tengeri iparágaikat, Portugália lényegesen lassabban mozdult. Az ország első kereskedelmi célú tengeri szélerőmű-projektjei csak mostanában kezdenek megvalósulni – jóval később, mint északi szomszédaié, akik időközben versenyképes iparágakat építettek ki az állami infrastruktúra és a magántőke együttműködésével.
Röviden: Portugália birtokolja Európa egyik legnagyobb, mégis leginkább kiaknázatlan geopolitikai kincsét. Ha nem lép időben, mások fognak.
Az új hidegháború már nem a szárazföldön zajlik
A világ egy új korszakba lépett: a geopolitikai feszültségek erősödnek, egyesek máris a „második hidegháború” kifejezést használják. Ám ez a konfliktus nem a 20. századi mintára zajlik. Ma a küzdelem több színtéren egyszerre bontakozik ki – a kibertérben, az űrben és egyre inkább az óceánokon is. Mivel a szárazföldi erőforrások túlnyomó többsége már birtokba került, a tengerek válnak az új geopolitikai verseny színterévé.
A tengeri övezetek mára a nemzeti stratégiák középpontjába kerültek. Kína mesterséges szigeteket épített a Dél-kínai-tengeren, hogy katonai jelenlétet létesítsen és nyomatékot adjon területi igényeinek. Az Egyesült Államok újból megerősítette érdeklődését a Jeges-, az Atlanti- és a Csendes-óceán iránt – a grönlandi bázisoktól egészen Panamán és Tinian szigetén át. Oroszország, például afrikai Wagner-zsoldosain keresztül, kikötőkhöz és ásványkincsekhez jutva növeli befolyását a kontinensen. Ezek a lépések ugyanazt az egyszerű szabályt tükrözik: a nemzetközi kapcsolatokban a jogi jogosultság mit sem ér végrehajtási képesség nélkül – vagyis a nemzetközi jog annyit ér, amennyit képesek kikényszeríteni belőle (ahogy azt Ukrajna is keservesen megtapasztalta).
Mint korábban említettük, Portugália kérelmet nyújtott be a kontinentális talapzatának kiterjesztésére az Atlanti-óceánon. De mihez kezd majd ezzel a jogkörrel? A többi nemzet agresszív tengeri fejlesztési stratégiájával összevetve Portugália törekvései jelenleg széttartók és alulfinanszírozottak. Bár az országnak megvannak a jogi eszközei, a történelmi alapjai és a földrajzi előnye, mindez kevés lesz, ha nem épít ki erős intézményeket, iparágakat és infrastruktúrát a területi igényei megerősítésére.
Különben újra bekövetkezhet ugyanaz, ami már sokszor: szimbolikus birtoklás – valódi haszon nélkül.
Merre tovább?
Portugália egy fontos válaszút előtt áll. Vagy folytatja passzív, koordináltalan politikáját az Atlanti-óceán feletti erőforrásaival kapcsolatban, vagy visszaszerzi helyét a tengeri nagyhatalmak között azáltal, hogy beruház fejlesztésbe, védelembe és a tengeri területek fenntartható hasznosításába.
A jövő útja nem merülhet ki állami kezdeményezésekben: egy átfogó, hosszú távú nemzeti stratégiára van szükség, amely képes vonzani az innovatív magánvállalkozásokat, és a nemzeti büszkeség látványos, de rövid távú gesztusai helyett a tartós eredményeket helyezi előtérbe. Az államnak ki kell lépnie a túlszabályozó szerepből, és olyan támogató háttérré kell válnia, amely világos szabályozási környezetet biztosít, csökkenti a bürokratikus súrlódásokat, és összehangoltan kommunikál a különböző régiók és intézmények között.
E stratégiában három terület emelkedik ki:
- Tengeri akvakultúra
Portugália Európa egyik legnagyobb halfogyasztója, ugyanakkor halállománya egyre inkább kimerülőben van. A megoldás: modern, az Atlanti-óceán zord viszonyaira szabott tengeri haltenyésztési technológiák fejlesztése. Ez nemcsak az importtól való függést csökkentené, de fenntartható és technológia-alapú exportágazatot is teremthetne. - Tengeri megújuló energia
Európa energiaszükségleteinek fedezése – a megbízhatatlan fosszilis energiaszállítók helyett – a megújulók felé való elmozdulást követeli meg. Portugália atlanti partvidéke kiválóan alkalmas szél- és hullámenergia-termelésre. Megfelelő ösztönzők és infrastruktúra mellett az ország vezető szerepet vállalhatna a tengeri zöldenergia terén – nemcsak energiát, de a hozzá kapcsolódó technológiát is exportálva. - Tengeri biotechnológia
Portugália kizárólagos gazdasági övezetében olyan tengeri fajok élnek, amelyek egyedi biokémiai tulajdonságokat hordoznak – ezek jelentős része még tudományos kutatásra vár. A biotechnológiai kutatások ösztönzése, valamint a szellemi tulajdon védelme révén Portugália pozíciót szerezhetne a gyógyszeriparban, kozmetikai iparban és a zöld kémiai fejlesztésekben is.
Mindhárom pillér egyszerre kínál gazdasági versenyképességet és stratégiai ellenállóképességet. Ám ehhez vezetésre, vízióra és nemzeti szintű elköteleződésre van szükség – hogy a szimbolikus birtoklás végre valódi hasznosítássá váljon.
Portugália egykor azzal vált világvezető hatalommá, hogy kifelé tekintett – a tenger felé. Ma ugyanezt kell megtennie – de nem hódítással, hanem technológiai fejlődéssel. Az Atlanti-óceán nem csupán az ajtaján kopogtat: ez az ország jövője.
Borítókép: Abraham Ortelius Maris Pacifici térképének részlete
Hungarian