A mélytengeri sötétségben sokáig úgy hitték – ha egyáltalán sejtették -, hogy él egy különös, csak szökőévente látott lény, amely egyszerre idézi fel az űr misztikumát és a horror gyökereit. A vampírtintahal külseje, nagy szemével és karjai között feszülő, köpenyszerű bőrrésszel nyomasztó, mégis gyönyörű látvány. 2025-ben azonban a tudomány számára megnyílt ez a rejtett világ: genomját feltérképezték, és az eredmények sokkal többet árulnak el róla, mint puszta biológiai kivételesség – a mélytengeri lény DNS-e magában hordoz egy 300 millió évvel ezelőtti múltat.
Egy gigagenom a mélyből
Az új kutatás, amelyben kutatók Ausztriából, Japánból és más országokból vettek részt kimutatta, hogy a vampírtintahal genomja messze a legnagyobb a főemlősök között ismert főbb fejlábúak – polipok, tintahalak, és társai – közül. Az összes genetikai kód több mint 11 milliárd bázispárból áll, ez nagyjából négyszerese az emberi genomnak.
De a mennyiség nem az egyetlen lenyűgöző dolog: a kromoszómák szerkezete megőrizte az ősi fejlábúak – tintahalak – genetikailag archaikus felépítését. Habár a vampírtintahal hivatalosan a „nyolckarúak” (polipokhoz tartozó) vonalába tartozik, genomja valójában arra utal, hogy őse sokkal közelebb állt a „tízkarúakhoz” – azaz a tintahalakhoz és kalmárokhoz.
Ez a felfedezés lenyomata annak a lénynek, amely több mint 300 millió évvel ezelőtt elvált két nagy fejlábú irányba: az egyikből a mai tintahalak és kalmárok, a másikból a polipok és rokonai fejlődtek ki. A vampírtintahal ezért élő genetikai kövületnek tekinthető.
Miért számít mindez?
Ez a genetikai felépítés tiszta bizonyíték arra, hogy a polipok (és így a polipok leszármazottjai) nem egy külön, eleve más vonalból kúsztak elő – hanem egy közös ős közös genetikai állományából indultak, amely még tintahal-szerű volt. A génszerkezet átrendeződésével (kromoszómapakkolásokkal, fúziókkal és átrendeződésekkel) alakulhattak ki a polipokra jellemző tulajdonságok: nyolc kar, rugalmas test, fejlett idegrendszer, gyors alkalmazkodás.
Más szóval: a polipok evolúciója nem a génállomány drámai bővülésével történt, hanem a már meglévő genetikai szövet átrendezésével. Ez pedig megmutatja, hogy nem mindig az új gének a kulcsok a változáshoz, hanem az, hogy a genetikai könyv helyes lapjait miként rendezzük újra.
A vampírtintahal, a mélytengeri rejtőzködő
A vampírtintahal maga is különös teremtmény. Bár neve és kinézete sokakban rémisztő asszociációkat kelt – hiszen vérszívónak hívják -, valójában nem ragadozó, nem vadászik nagy zsákmányra. A mélység sötétjében lebegő szerves törmeléket gyűjti be két hosszú, ragadós fonal segítségével, és azzal táplálkozik.
Óriási, arányosan hatalmas szemei vannak, amelyekkel a leggyengébb fényre is képes reagálni, így a mélységben is kiszúrja az apró fénylő organizmusokat, és észreveszi a lebegő táplálékot.
Ám kívülről ijesztő alkatával ellentétben a vampírtintahal békés élőlény, a genomja pedig nem csak a múlt rejtélyeit őrzi, hanem élő kapcsolótáblaként szolgál a fejlábúak evolúciójának megértéséhez.
Az új felfedezés üzenete
A vampírtintahal genomja nem csak egy tudományos cikk – ez egy kapu a Föld rejtett múltjába. Egy élő bizonyíték arra, hogy az evolúció nem mindig dramatikus, néha csendben, türelmesen rendez génkódokat, míg a fejlődés végül megmutatja magát a testben, az ízekben, a mozgásban.
Ez a kis, köpenyes, éjfekete tintahal, amely a mély, sötét vizekben él több szempontból is híd lehet: múlt és jelen, rejtett múlt és élő most, evolúció és biológiai csoda között.
És talán épp ez benne a legszebb: hogy a tengerek mélyén, ahol az ember ritkán jár, számos hasonló titokra bukkanhatunk.