A Nyugat az elmúlt harminc évben szinte megállás nélkül oltotta a tüzet: terrorizmus, háborúk, pénzügyi összeomlások, világjárványok, társadalmi széttöredezés. Minden figyelem ezekre irányult, minden politikai energia ezekben égett el.
És miközben a nyugati világ újra meg újra válságüzemmódba kapcsolt, Kína szép csendben építkezett – belül és kívül. Egyre több jel utal arra, hogy ezek a válságok nemcsak háttérzajként szolgáltak Peking stratégiájához, hanem éppen ezek nyitottak kaput előrelépéseihez.
A kínai stratégia nem mindig látványos, de gyakran időzített. És ha végigpörgetjük az elmúlt három évtized történelmi pillanatait, feltűnhet valami: Kína kulcslépéseinek egy része pontosan akkor történt, amikor a Nyugat éppen válságban volt. Véletlen? Talán. De a mintázat túl gyakran ismétlődik ahhoz, hogy puszta egybeesésnek tűnjön.
1997–2003: Hongkong, bombázás, WTO, SARS
1997 nyarán Ázsia pénzügyi rendszere megremegett. Thaiföld július 2-án leértékelte a bahtot, és ezzel megindult a dominó: valuták omlottak össze, tőzsdék zuhantak, a délkelet-ázsiai „tigrisgazdaságok” egyik pillanatról a másikra törékennyé váltak.
De éppen előző nap történt valami, amire évtizedek óta készült Kína: Nagy-Britannia visszaadta Hongkongot. A világ egyik legfontosabb pénzügyi központja került kínai fennhatóság alá, miközben a régió többi része a túlélésért küzdött.
1999 májusában a NATO Koszovóban folytatott hadműveletei közben amerikai bombák véletlenül eltalálták a kínai nagykövetséget Belgrádban. Három kínai állampolgár meghalt, tucatnyian megsérültek. Az eset hetekig tartó tüntetéseket váltott ki Kínában – és bár ezek részben spontánnak tűntek, valójában erősen koordinált demonstrációk voltak.
A Nyugat a beavatkozás erkölcsi és katonai dilemmáival volt elfoglalva, Kína pedig nem sokkal később megkezdte a Falun Gong vallási mozgalom elnyomását. A belső konszolidáció és az autoriter szorítás új korszaka vette kezdetét.
2001. szeptember 11-én az Egyesült Államokat példátlan terrortámadás érte. A világ döbbenten nézte a Világkereskedelmi Központ lángolását és összeomlását. Amerika gyászolni kezdett – majd háborúba indult. Az egész külpolitika és hírszerzési fókusz áthelyeződött a Közel-Keletre.
Alig három hónappal később Kína csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO). Tizenöt év tárgyalásai értek célt, miközben a világ vezető hatalma a saját sebeit nyalogatta. Peking belépett a globális gazdasági játék főasztalához – és később sokszor a szabályokat is figyelmen kívül hagyta.
(Fotó: Christian Keenan / Getty Images)
2003-ban az Egyesült Államok vezette koalíció megtámadta Irakot. Ugyanebben az időszakban – szinte a háttérben – egy új vírus kezdett terjedni Kínában: a SARS. Március 12-én a WHO kiadta első figyelmeztetését az atipikus tüdőgyulladás-járványról, amely Guangdongból és Hanoiból indult. A kínai kormány először tagadott, majd megbüntette azokat az egészségügyi vezetőket, akik nyilvánosságra hozták a valódi adatokat. A járványra adott reakció – az elhallgatás, a fegyelmezés, az információkontroll – egyfajta előképe volt annak, amit a világ majd csak 2020-ban lát igazán.
2005–2010: miközben Európa szigorít, Peking sző
2005. július 7-én négy öngyilkos merénylő robbantotta fel London metró- és buszhálózatát. Ötvenkét ember halt meg, több százan megsérültek. Az Egyesült Királyság megrendült, a teljes európai biztonságpolitika újrahangolásra szorult.
Ugyanezen év augusztusában Kína elindította az első amerikai-kínai „Senior Dialogue” nevű biztonságpolitikai és gazdasági fórumot, és lazított a külföldi felvásárlásokat érintő korlátozásokon. Miközben Európa a terrort hárította, Kína egyre mélyebbre ágyazódott be a nyugati gazdasági hálózatba.
2008 augusztusában Kína a világ elé tárta új arcát: a pekingi olimpia nyitóünnepsége monumentális volt, egy ország látványos színrelépése a globális porondon. Aztán alig telt el egy hónap, amikor összeomlott a Lehman Brothers. Megindult a globális pénzügyi válság: a nyugati világot recesszió, csődhullám, bankmentések rázták meg.
(Fotó: Nicholas Kamm / AFP / Getty Images)
Kína ekkorra már készen állt: novemberben bejelentett egy példátlan méretű, 586 milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomagot. Ez nemcsak a saját gazdaságát tartotta felszínen, hanem az egész világ nyersanyagpiacait is stabilizálta – különösen azokat az országokat, ahová kínai beruházások és kölcsönök irányultak.
2010 májusában az Európai Unió első alkalommal mentette meg Görögországot az államcsődtől. Ezzel megindult az eurózóna adósságválsága – a következő évek a megszorításokról, vitákról és mentőcsomagokról szóltak.
Kína eközben kétfrontos stratégiát követett: egyrészt drasztikusan visszafogta a ritkaföldfémek exportját, ezzel komoly nyomást gyakorolva az ipari láncokra; másrészt látványosan növelte állami bankjain keresztül a hitelkihelyezést – különösen Európa irányába. A pénz sokszor csendben érkezett, de a hallgatás, amit vásárolt, annál látványosabb volt.
2011–2015: belső erősítés, külső építkezés
A 2010-es évek elején a világ újabb hullámokra kapott. Az arab tavasz tüntetései megrengették a Közel-Keletet és Észak-Afrikát. Líbiában NATO támogatással dőlt meg a rezsim. Európát eközben továbbra is a megszorítások és az eurózóna sebezhetősége foglalkoztatta, miközben nőtt a migrációs nyomás és a társadalmi feszültség.
Kínában eközben csendes, de annál fontosabb belső fordulat zajlott: a 2012-es pártkongresszuson Xi Jinpinget kijelölték a következő vezetőnek, aki aztán 2013-ban hivatalosan is átvette az ország irányítását. Az átmenet nemcsak személyi változást, hanem stílusváltást is hozott – Peking egyre nyíltabban kezdett geopolitikai szereplőként viselkedni.
2014 tavaszán Oroszország annektálta a Krím-félszigetet. A Nyugat szankciókat vezetett be, Moszkva elszigetelődött. Ősszel, októberben Kína viszont egészen más irányba lépett: 21 ország – köztük amerikai szövetségesek is – aláírta az Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank (AIIB) létrehozását. Ez volt Peking első igazán nagy próbálkozása egy világbanki alternatíva felépítésére. Míg a Nyugat az orosz–ukrán válsággal volt elfoglalva, Kína egy új globális intézményt indított útnak.
2015 nyarán Kína saját pénzügyi válságával nézett szembe: a sanghaji tőzsde néhány hét alatt 5 ezer pontról 3 ezer alá zuhant. A pánik hatására júliusban trilliók olvadtak el, augusztusban pedig a kormány tőkekorlátozásokkal próbálta megállítani a pénzkiáramlást.
Ugyanebben az évben, november 13-án terrortámadás rázta meg Párizst: 130 ember halt meg, miután fegyveresek és öngyilkos merénylők csaptak le a Bataclan színházra és más helyszínekre. Az európai közvélemény és politika a terrorizmus elleni harcra fókuszált, miközben Kína otthon rendezi sorait, és újra erős kézzel stabilizálja a gazdaságát.
2005–2010: miközben Európa szigorít, Peking sző
2016 nyarán a Brexit-népszavazás sokkolta Európát: az uniós jövő hirtelen bizonytalanná vált. Alig három héttel később, július 12-én a hágai Állandó Választottbíróság elutasította Kína tengeri igényeit a Dél-kínai-tengeren. Peking egyszerűen semmibe vette a döntést, és folytatta a mesterséges szigetek építését, miközben az EU a saját belső töréseivel volt elfoglalva.
2019-ben Hongkong utcái megteltek tüntetőkkel az új kiadatási törvény ellen. A tiltakozáshullám hónapokig tartott, éppen akkor, amikor az Egyesült Államokban már megindult a technológiai feszültség fokozódása Kínával: vádat emeltek a Huawei és annak pénzügyi igazgatója, Meng Wanzhou ellen. A digitális hidegháború lassan körvonalazódni kezdett.
(Fotó: Sung Pi-Lung / The Epoch Times)
2020 tavaszán a világ a COVID-járvánnyal küzdött. A WHO márciusban globális vészhelyzetet hirdetett, az egészségügyi rendszerek sorra omlottak össze. Június 30-án, szinte észrevétlenül, Peking bevezette a Nemzetbiztonsági Törvényt Hongkongban, gyakorlatilag lezárva az „egy ország, két rendszer” korszakát.
2021 augusztusában az Egyesült Államok kivonult Afganisztánból – káosszal, evakuálással, hitelességvesztéssel. Peking már hetekkel korábban fogadta a tálib küldöttséget, és az új hatalmi vákuumot stratégiai lehetőségként kezelte.
2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát. Három héttel korábban, február 4-én Xi Jinping és Vlagyimir Putyin aláírta az úgynevezett „határok nélküli” partnerséget. A háború elvitte a reflektorfényt, a kínai diplomácia pedig építkezett a háttérben.
2023 márciusában Kína közvetített Szaúd-Arábia és Irán között – hónapokkal később pedig, október 7-én, kirobbant a Gáza-háború, miután a Hamász támadást indított Izrael ellen. A Nyugat újra a Közel-Keletre figyelt, Kína pedig óvatosan minden oldal felé nyitva maradt – energiapolitikai pozíciói erősödtek.
2025-ben az Egyesült Államok új vámintézkedéseket hozott: a Trump-adminisztráció akár 60 százalékos vámot is kivetett a kínai importtermékekre. Azonban augusztus 29-én a Szövetségi Fellebbviteli Bíróság érvénytelenítette az IEEPA-alapú tarifák egy részét, és most a Legfelsőbb Bíróság döntésére várnak.
Kína közben nem várt: új ellátási útvonalakat épített ki, és egyre hatékonyabban kerüli meg a kereskedelmi korlátokat – a világkereskedelem széttöredezése már nemcsak fenyegetés, hanem realitás.
A ritmusban van a lényeg
Nem arról van szó, hogy Kína minden válságot előre lát, vagy hogy titokban ő mozgatja a szálakat. Az viszont egyre világosabb: nagyon jól tud élni a mások figyelmetlenségével. A felvázolt mintázat nem feltétlenül összeesküvés – lehet pusztán stratégiai érettség is.
Egy olyan világban, ahol a Nyugat rendre pillanatnyi kríziseket kezel, Kína képes volt hosszú távon gondolkodni, és a válságokat nem problémaként, hanem lehetőségként kezelni.
Nem biztos, hogy ez mindig így lesz, de eddig láthatóan működött. És ez önmagában is tanulság.
