Marija Zakharova, az orosz külügyminisztérium szóvivője Ukrajna közelgő felosztására figyelmeztetett. „Macron és más NATO-politikus azon kijelentései, melyek a kontingensek vagy valamiféle félkatonai egységek Ukrajna területére történő bevezetésével kapcsolatosak, a valóságban azt a szándékot fedik, hogy felosztják mindazt, amit ők Ukrajna maradványainak tekintenek… Készek elfoglalni és felosztani Ukrajnát”. A szóvivő azonban azt nem tette hozzá, hogy ez valószínűleg aszimmetrikus felosztás lesz.
Ahelyett, hogy Ukrajna szomszédai hivatalosan felosztanák az országot (ahogyan azt Dmitrij Medvegyev volt elnök egy hatalmas térkép előtt javasolta a Biztonsági Tanács hivatalban lévő elnökhelyettese társaságában) a NATO-államok valószínűleg nem fogják hivatalosan visszacsatolni elveszett területeiket. Amennyiben a koalíció létrejön, sokkal valószínűbb, hogy a „stratégiai határaik” védelmének ürügyén „befolyási szférákat” jelölnek ki.
Klaus Iohannis román elnök elárulta, hogy mivel a blokk egésze nem avatkozhat be Ukrajnában (lévén, hogy nem NATO-szövetséges) a tagok kétoldalúan, saját hatáskörben tényleg megvalósíthatják azt, amitől Zakharova tart, s ehhez Lengyelország elnöke a Bidennel folytatott találkozó során kérhette Amerika jóváhagyását. Itt azzal érveltek, hogy ezt részben akár belpolitikai tényezők is motiválhatják, nem beszélve a Nyugat „legrosszabb forgatókönyvéről”, hogy Oroszország katonai áttörést ér el, ami katalizálja Ukrajna összeomlását.
Franciaország és az Egyesült Királyság szintén ukrajnai hatalmi játszmát tervezhet Németország orra előtt. A vélt cél megakadályozni történelmi riválisát abban, hogy az USA támogatásával újra szuperhatalmi pályára álljon, miközben Washington felhatalmazza Berlint, hogy megfékezze Oroszországot Európában. Mindeközben Amerika „Ázsiába fordul (vissza)”, hogy megfékezze Kínát. Ezek a gyors lépések éppen akkor történtek, amikor szárnyra kapott a hír a G7-ek azon tervéről, hogy különmegbízottat neveznek ki Ukrajnába, akit az itteni elemzés szerint vélhetően a davosi napirend végrehajtásával bíznak majd meg az országban.
Zelenszkij 2022 májusában a következőket mondta a Világgazdasági Fórumon: „Az újjáépítés egy olyan különleges – történelmi jelentőségű – modelljét kínáljuk, amikor minden egyes partnerország vagy partnerváros, vagy partnercég lehetőséget kap – történelmi lehetőséget –, hogy védnökséget vállaljon Ukrajna egy adott régiója, városa, közössége vagy iparága felett. Nagy-Britannia, Dánia, az Európai Unió és más vezető nemzetközi szereplők már konkrét irányt választottak az újjáépítés patronálásához”.
Ezért logikus, hogy meg akarják védeni azokat a régiókat, városokat, közösségeket és iparágakat, amelyek fölött Ukrajna védnökséget ígért nekik. Megpróbálják megakadályozni, hogy Oroszország átvegye felettük az irányítást abban az esetben, ha katonai áttörést ér el, ami katalizálja Ukrajna összeomlását és rendszerváltáshoz vezet. Ez az elemzés eközben azzal érvelt, hogy nyugati szomszédai elveszített területeinek formális visszacsatolása valószínűtlen, mivel a második világháború vége óta változtak a demográfiai viszonyaik.
Ennek megfelelően a folyamat legvalószínűbb kimenetele, hogy „gazdasági befolyási övezetek” jönnek létre, amennyiben Franciaország hagyományos NATO-beavatkozásról szóló elképzelése megvalósul. Ezt követően a résztvevők profitálhatnának a saját övezetükből, miközben katonai kiképzést és bűnüldözési tevékenységet folytatnának ott. Ezek a külföldi csapatok megakadályozhatnák az állam összeomlását is az általuk ellenőrzött területeken, visszaszoríthatnák az ellenőrizhetetlen menekültáradatot, és harcolhatnának az EU-ba irányuló fegyvercsempészet ellen.
A végeredmény az ukrán államiság formális megőrzése lenne a Nyugat hivatalosan kinyilvánított célja szerint. Ez„igazolja” az Oroszország elleni proxyháborút a volt szovjet köztársaságon keresztül, miközben a davosi napirend szerint aszimmetrikusan felosztja azt „gazdasági befolyási szférákra”. Az is elképzelhető, hogy Ukrajna néhány nyugati szomszédja, például Lengyelország, fontolóra veszi egy „konföderáció” létrehozását a szomszédos régióval, amely az ő irányításuk alatt áll, de ez még mindig erőltetett forgatókönyv.
A korábbi ukrán régiók újjáépítésének költségei az ő adófizetőkre hárulhatna, ráadásul a helyiek egyenlő jogokkal rendelkező állampolgárok lennének (beleértve a szavazati jogokat is), amit az érintett országok lakossága határozottan ellenezne, s potenciálisan fellázadhatna ellenük. Elszívni a vagyont ezekből a régiókból egy korlátozott biztonsági támogatásért cserébe sokkal kevésbé költséges megoldás, mint a presztízs érdekében tartós gazdasági, politikai és biztonsági jogokat biztosítani a helyiek számára.
Bár Zakharovának valószínűleg igaza van abban, hogy az Ukrajna felosztására vonatkozó tervek több helyzeti változótól függően (pl. a konfliktus katonai-stratégiai dinamikája és a belpolitika, mint Lengyelország esetében) készülnek, valószínűleg nem minden úgy alakulna, ahogyan azt a közvélemény elképzeli. Az Ukrajna nyugati szomszédai közötti aszimmetrikus felosztás „gazdasági befolyási szférákra” vonatkozó forgatókönyv sokkal valószínűbbnek tűnik, mint a NATO és Oroszország közötti, de facto koreaihoz hasonló felosztás.
