A Selyemút több mint kétezer éve nemcsak áruk és kultúrák útvonala volt, hanem hatalmi játszmák terepe is. A mai Kazahsztán, Tádzsikisztán, Pakisztán és Afganisztán területei mindig is kapuként szolgáltak Kelet és Nyugat között – egyszerre hozva gazdagságot és idegen uralmat. A történelem ismétli önmagát: míg egykor a mongolok vagy a kínai dinasztiák próbálták ellenőrzésük alá vonni a kereskedelmi útvonalakat, ma a Belt and Road Initiative (BRI) keretében a Kínai Népköztársaság teszi ugyanezt. Csakhogy a mai „új Selyemút” ára nem selyemben és fűszerekben, hanem hitelekben, adósságban és politikai engedelmességben mérhető.
A történelem árnyékában
A Selyemút évszázadokon át dinasztiák felemelkedését és bukását kísérte. A karavánok, amelyek a Karakoram hágóin vagy a Khyber-szoroson át haladtak, nemcsak árut vittek, hanem adót is fizettek az éppen aktuális hatalomnak. A helyi birodalmak gyakran virágoztak a kereskedők pénzéből, máskor viszont idegen seregek igája alatt roskadtak össze.
Kína már az ókorban felismerte a stratégiai jelentőséget: a Han-dinasztia „Nyugati Régióknak” nevezte Közép-Ázsiát, és követeket, katonákat küldött a kereskedelmi utak biztosítására. Később a Mongol Birodalom adott „garanciát” a biztonságra, és ezzel virágzó időszakot nyitott a Selyemút történetében.
A mai BRI szintén ezen az ősi logikán alapul: ellenőrizni a kulcsfontosságú szárazföldi és tengeri folyosókat, amelyek áruk és energiák áramlását biztosítják.
A modern Selyemút: átláthatóság helyett adósság és függőség
Míg a múlt birodalmai katonai védelmet és stabilitást kínáltak a kereskedelemért cserébe, a mai Kína stratégiája más eszközökkel él. A BRI keretében Peking kedvezményesnek látszó hiteleket, kulcsrakész infrastrukturális projekteket és biztonsági „csomagokat” nyújt. Ezek azonban gyakran adósságspirálhoz vezetnek: a partnerországok eladósodnak, miközben egyre inkább ráutalódnak a kínai jelenlétre.
A pakisztáni CPEC (China-Pakistan Economic Corridor) példája jól mutatja ezt. Az első, 60 milliárd dolláros beruházási hullám után most indul a CPEC 2.0, amelyben ugyan ígéretek hangzanak el a kereskedelem, a mezőgazdaság és a technológiai parkok bővítéséről, de a háttérben ugyanilyen fontos a kínai projektek és személyzet védelme. A helyi militáns csoportok – mint a Haqqani hálózat – évek óta adóztatják az infrastruktúrát, így a biztonsági megállapodások valójában Peking érdekeit védik.
Ez is érdekelhet: Idő a hatalom szolgálatában: az orosz és kínai katonai órák története
Afganisztán: a legújabb célpont
A kínai külügyminiszter augusztusi útja nem véletlenül érintette egyszerre Iszlámábádot és Kabult. Kína célja, hogy a CPEC-et északi irányban kiterjessze Afganisztánba, ezzel új folyosót nyitva Közép-Ázsia felé. Az afgán vezetés, amely kétségbeesetten keres bevételeket és nemzetközi elismerést, nyitott a tárgyalásokra.
Peking számítása ennél jóval racionálisabb: a beruházásokért cserébe nemcsak ásványkincsekhez és új tranzitútvonalakhoz juthat hozzá, hanem – ami a legérzékenyebb kérdés – közvetlen befolyást szerezhet a Wakhan-folyosó felett. Ez a keskeny határsáv Kína Hszincsiang tartományába vezet, ahol a pekingi vezetés számára kiemelt biztonsági szempont az ujgur kisebbség szoros ellenőrzése.
A biztonsági dimenzió: gazdaság és kényszer kéz a kézben
Kína az elmúlt években egyre nyíltabban kapcsolta össze a gazdasági támogatásokat a biztonsági elvárásokkal. 2021-ben kínai diplomaták közvetlenül felszólították Sirajuddin Haqqani afgán belügyminisztert, hogy adja ki az ujgur menekülteket és harcosokat, különben Peking visszatartja a befektetéseket és a politikai támogatást.
Ez a fajta „feltételes együttműködés” világosan mutatja, hogy a BRI több mint gazdasági projekt. Valójában olyan eszköz, amelyen keresztül Kína a szomszédos országokat saját biztonságpolitikai céljainak rendeli alá. Pakisztánban ez a CPEC-beruházások védelmében jelentkezik, Afganisztánban pedig az ujgur kérdés kezelésében.
Mit üzen mindez a világnak?
A BRI sokak számára a modernizáció és a fejlődés szinonimája. Valójában azonban egy geopolitikai háló, amelyben a résztvevők adósságot és függőséget vállalnak, miközben Kína egyre szorosabb ellenőrzést gyakorol a kulcsfontosságú folyosók felett. Peking számára az instabilitás nem akadály, hanem éppenséggel ürügy a jelenlétre: ahol más nagyhatalmak visszavonulnak, ott Kína erősíti befolyását.