A népességrobbanás éhínséget hoz? A búza története mást mutat. Az elmúlt hat évtizedben a termelés megtöbbszöröződött, miközben alig nőtt a bevetett terület, és drámaian csökkent az úgynevezett időár – az a munkaidő, ami egy egység búza megvásárlásához kell.
Termelés szárnyal, földhasználat alig nő
A rendelkezésre álló adatsorok szerint 1960 óta a világ búzatermelése +250%-kal bővült, miközben a bevetett terület csupán +9%-kal nőtt. Eközben a népesség +171%-kal emelkedett. Ez azt jelenti, hogy minden 1% népességnövekedésre 1,46% termelésbővülés jutott – vagyis a kínálat gyorsabban nőtt, mint a kereslet.
Hozamforradalom a háttérben
A kulcs a hozam. Az egy hektárra jutó termés a hatékonyabb fajtáknak, műtrágyázásnak, gépesítésnek és precíziós gazdálkodásnak köszönhetően a többszörösére nőtt (a hozamindex több mint +270%-ot jelez). Ez tette lehetővé, hogy lényegében ugyanakkora földdel sokkal több búzát állítsunk elő – anélkül, hogy vadonatúj termőföldeket kellett volna bevonni.
Az időár szabadesése: olcsóbb lett a búza emberi munkaórában mérve
A piaci árváltozásoknál pontosabb képet ad az időár: mennyi munkaidőt kell ledolgozni egy egység élelmiszerért. 1960-hoz képest a búza időára 85,7%-kal csökkent. Magyarul: amennyi idő alatt akkor egy mérőegységet vettél, ma majdnem hetet.
Bőségmutató: közel hétszeres ellátottság
A gyorsan növekvő termelés és a meredeken csökkenő időár együtt a bőség látványos növekedését hozta. A Wheat Abundance Multiplier 1960-as bázisértéke 1 volt; mára +598%-kal magasabb, vagyis 6,98-ra emelkedett. Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy a búza elérhetősége nagyjából hétszeresére nőtt az 1960-as szinthez képest.
Kapcsolódó tartalom: Rekordévet zárhat a mezőgazdaság 2025-ben
Ki volt Malthus, és mit állított?
Thomas Robert Malthus (1766–1834) angol lelkész-közgazdász 1798-as művében (Essay on the Principle of Population) azt írta, hogy a népesség hajlamos gyorsabban, „mértani” ütemben növekedni, míg az élelmiszer-termelés csak lassabban, „számtani” ütemben tud bővülni. Szerinte, ha a társadalom nem fékezi meg magát (késleltetett házasság, „erkölcsi önmegtartóztatás”), akkor a természet fog: éhség, járványok, háborúk állítják helyre az „egyensúlyt”. Ez a gondolat hosszú időre rányomta a bélyegét a közgondolkodásra: sokan attól tartottak, hogy a népességrobbanás szükségszerűen élelmiszerhiányba torkollik.
Mit mutatnak ehhez képest a modern adatok?
A búza példája ennek az ellenkezőjét jelzi. Az elmúlt hat évtizedben ugrásszerűen javult a termelékenység: nem csupán több földet vontunk be, hanem többet hozunk le ugyanarról a területről (nemesített fajták, műtrágyázás, öntözés, gépesítés, precíziós gazdálkodás, nemzetközi kereskedelem). Ennek hatására a termelés gyorsabban nőtt, mint a népesség, miközben a „időár” – az a munkaidő, ami egy egység élelmiszerért kell – meredeken esett. Vagyis a találékonyság + technológia + nyitott piacok hármasa bőséget teremtett még sokkszerű évek (aszály, háború, ellátási zavarok) mellett is.
Mi a tanulság mindebből?
Nem az, hogy hátradőlhetünk, hanem az, hogy a termelékenységbe és tudásba fektetett erőforrás társadalmi szinten térül meg: stabilabb ellátás, alacsonyabb relatív költség, kisebb földigény. Malthus alapfeltevése – miszerint az élelmiszer-kínálat „természeténél fogva” lemarad – a 20–21. század technológiai ugrásai mellett nem állta ki az idők próbáját.