Bár azt tudjuk, hogy az ókori Egyiptomban a maihoz képest merőben más viszonyok uralkodtak, azt kevesen gondolták volna, hogy a holocén kezdeti időszakában jóval esősebb vidéknek számított a terület.
Ennek eredményeképp a Nílus a mainál kiterjedtebb volt, és több mellékfolyóval rendelkezett. Ezzel a tudással felvértezve kutatók egy csoportja azt feltételezi, hogy a Nílus völgyében található piramisokat is egy ilyen mellékág mellett építhették fel. A következtetéseiket a Communications Earth & Environment folyóiratban tették közzé.
A kutatók szerint nemcsak a piramisok, de a körülöttük található templomok is a folyóág mentén helyezkedtek el. A legnagyobb feladat annak bizonyítása volt, hogy a mellékfolyó valóban létezett a meghatározott időben.
A kutatást bonyolította, hogy az évszázadok során a Nílus – a többi folyóhoz hasonlóan – folyamatosan változtatta a medrét. A talajból vett minták, a geofizikai elemzések, valamint a műholdképek alapján azonban a kutatóknak sikerült bizonyítékot találniuk az általuk Ahramatnak keresztelt mellékág létezésére (az ahramat arab nyelven piramist jelent).
A vízen úsztathatták a hatalmas köveket
A tudósok szintetikus apertúrájú rádiólokációt, valamint a nagy felbontású radaros magasságmérést végeztek a helyszínen. Az ezekből származó adatok arra utalnak, hogy a Nílus valaha a piramisok közelében helyezkedett el. A kutatók szerint a ma is létező Bahr el-Libeini csatorna az Ahramat kiszáradásának köszönhetően jött létre a Nílus medrének kelet felé tolódása során. A folyó feltételezett helyének 1,2 km-es környezetében földradarral és elektromágneses tomográfiai eszközökkel végzett vizsgálatok egyértelműen egy jól megőrződött folyócsatornáról árulkodnak, az elvárt üledék-összetétellel.
A talaj 20 és 13 méter között változó mélysége szintén megerősítette a feltételezést. Az üledék mellett itt édesvízikagyló-házakat is találtak a kutatók 6 méteres mélységben. A kutatás helyszínén a talajvíz is sekélyebben helyezkedik el. Ez azt jelenti, hogy a felszín alatt a mai napig tart az áramlás.
A megfigyelés révén közvetlenül sikerült bizonyítani, hogy a piramisokat valójában folyópart mellett építették. Ez igazodik azokhoz az elméletekhez, amelyek szerint a hatalmas köveket a víz felhajtóerejének segítségével szállították a ma már a sivatag közepén található végső helyükre.
Az ókori Egyiptom és az óbirodalom számtalan nagy változáson ment keresztül. Az esős időszak végével beköszöntött a ma is tapasztalható szárazság. Ennek következtében a Nílus mellékfolyói kiszáradtak. Mire az európai felfedezők megcsodálhatták a piramisokat, az őket létrehozó civilizáció már nem létezett. Az egykor meghatározó látképnek számító zöld és viszonylag buja környezetet mára a sivatag homokja vette uralmába.
Kapcsolódó cikkünk: Új felfedezések a piramisokról: mégsem rabszolgák építették őket
