A modern nyugati demokráciák egyik alappillére a szabad információáramlás – legalábbis a felszínen. Az internet korában azonban egyre többen kezdik felfedezni, hogy a valóság gyakran összetettebb, mint amit a hírek vagy a közbeszéd sugallnak. A narratívák, amelyeken keresztül a politikát, a háborút vagy a történelmet értelmezzük, sokszor jól felépített kommunikációs termékek – más szóval: propaganda.
Mi is az a propaganda, és hogyan működik?
A propagandát gyakran az autoriter rendszerek sajátosságának gondoljuk, de a demokráciák is éltek vele, sőt, mesterfokra emelték.
Edward Bernays, a modern PR atyja (Freud unokaöccse), már 1928-ban megírta:
Azok, akik irányítják a társadalom láthatatlan mechanizmusait képezik az igazi kormányt.
Nem összeesküvés-elmélet – hanem annak felismerése, hogy a tömegtársadalmak működéséhez elkerülhetetlenül hozzátartozik a tömegek gondolkodásának formálása.
A propaganda hatásmechanizmusa egyszerű: két oldalra osztja a világot.
Mi vagyunk a jók, ők a rosszak.
Ez a bináris szemlélet különösen háborús időkben működik jól, de békeidőben is fenntartható, ha minden politikai kérdésre csak „igen vagy nem”, „velünk vagy ellenünk” válasz létezik.
A háborús narratíva mint sablon
A II. világháború után az amerikai társadalom saját igazságosságába vetett hitét szinte vallásos szinten építette. A filmipar, a média és az oktatás együtt dolgozott azon, hogy a „jók” és a „rosszak” története újra és újra elmesélhető legyen. A hollywoodi hős kalandja – a hétköznapi ember, aki szembeszáll a gonosszal, majd hősként tér haza – beépült a kollektív tudatba.
Ez a sablon azonban nemcsak a moziban működik.
Ugyanezt látjuk a külpolitikai döntések kommunikációjában, a háborúk indoklásában, sőt, a belpolitikai ellenfelek démonizálásában is. Ha valaki megkérdőjelezi az épp aktuális „jó ügyet”, könnyen „dezinformációval” vádolják – ahogy ezt Franciaországban, Romániában vagy az Egyesült Államokban is láthattuk.
És mi van, ha kérdéseket teszünk fel?
A narratíva akkor kezd recsegni, amikor valaki visszakérdez.
Például:
- Ha a háború célja Lengyelország megmentése volt, hogyan lehetséges, hogy a végén a Szovjetunió kebelezte be?
- Miért csak a vesztesek háborús bűneit tárgyalták Nürnbergben, miközben a győztesek – például amerikai tábornokok – hasonló taktikákat alkalmaztak? Ezek nem relativizálják a bűnöket – de árnyalják a képet.
Robert Taft szenátor és William O. Douglas legfelsőbb bírósági bíró is felhívták a figyelmet arra, hogy a győztesek igazságszolgáltatása kérdéses morális alapokon nyugszik. Nem sok politikus merte akkoriban kimondani ezt – de az utókor egyre inkább hajlandó szembenézni ezekkel a kényelmetlen kérdésekkel.
Miért fontos mindez ma?
A hidegháború, a terrorizmus elleni harc vagy épp a dezinformáció elleni küzdelem mind-mind ugyanazt a bináris keretet használja.
Az emberek megszokták, hogy a világot leegyszerűsített történeteken keresztül értelmezzék, és nehéz kiszabadulni ebből a fogságból. Az internet és a közösségi média azonban új terepet nyitott: már nem csak a hagyományos csatornák formálják a véleményeket.
A propaganda legnagyobb ellensége nem más, mint a nyitott kérdés. Amikor valaki megkérdezi: „biztos, hogy ez így történt?” – akkor egy kis csomó meglazul a hálóban. És ha elegen húzzák meg ugyanazt a szálat, előbb-utóbb kibomlik a szövet.
Nem kell összeesküvést sejtenünk mindenhol, de jó, ha tudjuk: a gondolkodás szabadsága ott kezdődik, ahol megszűnik a fekete-fehér látás.
