Észak-Korea a 21. század egyik legelszigeteltebb országa. A mindennapokat szigorú állami ellenőrzés, krónikus hiány és a túlélésért folytatott állandó küzdelem határozza meg. Sokan elmenekülnek Dél-Koreába, de a szabadság és az új élet ára súlyos teher: az otthon maradt családtagok sorsa. A menekültek közül sokan nem magukért dolgoznak, hanem azért, hogy valahogy pénzt juttassanak vissza Északra, ahol a rokonok gyakran éheznek, vagy épp kenőpénzre van szükségük ahhoz, hogy elkerüljék a katonai besorozást.
Ez azonban hivatalos úton teljesen lehetetlen. Nincs banki csatorna, nincs postai utalvány, nincsenek legális átutalások. Ami máshol természetes, Észak-Koreában csak titkos, kockázatos és sokszor illegális kerülőutakon keresztül valósulhat meg.
Délre szökött, de Észak maradt a szívében – Park Szung-hvan története
Park Szung-hvan 2012-ben szökött át Észak-Koreából, most harmincéves, és Szöulban él. Az élete új irányt vett, de a gondolatai mindennap visszatérnek a határ északi oldalára. Ha gyötri a kétség, vagy aggódás, akkor is csak annyit tehet, hogy megnyitja a Google Earth-öt, és ránagyít a családi házra. Ha azt látja, hogy a tető javítva van, vagy hogy a földeken zöldell a termés, az számára bizonyíték: a küldött pénz tényleg célba ért, a családja nem maradt teljesen magára.
A hazaküldött összegek gyakran 2–3 millió won között mozogtak (ez nagyjából 470–750 ezer forintnak felel meg). Ennyi pénz elég volt ahhoz, hogy a család egy egész évig fehér rizshez jusson – ami Észak-Koreában nem egyszerű alapélelmiszer, hanem kiváltság és a biztonság szimbóluma.
De a pénz nem csak az élelem biztosítása miatt fontos. Park attól tartott, hogy ha nem tud rendszeresen támogatást küldeni, a testvérét besorozzák, és akár a frontvonalra, Oroszországba küldik harcolni. Észak-Koreában a katonai szolgálat alóli felmentés sokszor nem szabályokon, hanem kenőpénzeken múlik.
Az egyetemi évei alatt Park szinte mindenféle diákmunkát elvállalt: futárkodott, raktározott, bármit, csak hogy félre tudjon tenni.
Szinte mindenféle munkát kipróbáltam. Minden extra pénzt félretettem, hogy hazaküldhessem. Ez gyakran azt jelentette, hogy kialvatlan voltam, és alig tudtam a tanulmányaimra koncentrálni
– emlékszik vissza.
A hálózat válsága: a Covid és a dél-koreai rendőrség szorításában
A titkos pénzküldő hálózatok évtizedeken át működtek a két Korea között. A hatóságok mindkét oldalon tudtak róluk, de sokáig félrenéztek: Északnak is hasznára vált, ha némi pénz szivárgott be, Dél pedig hallgatólagosan elfogadta, hogy a menekültek így próbálnak gondoskodni szeretteikről.
Aztán jött a Covid. A világjárvány idején Észak-Korea hermetikusan lezárta a határait, és a korábban kialakult titkos útvonalak szinte teljesen megszűntek. A brókerek mozgástere beszűkült, a közvetítők eltűntek, a pénzáramlás lelassult vagy teljesen elakadt. Mire a határok részben újra kinyíltak, a régi kapcsolatok jó része széthullott.
A következő csapást nem Észak, hanem Dél-Korea mérte a rendszerre. 2023-ban a dél-koreai rendőrség váratlanul vizsgálatokat indított a menekültek által használt csatornák ellen. Az első gyanú a nemzetbiztonság felől érkezett: a hatóságok attól tartottak, hogy a pénzküldések mögött kémkedés vagy északi befolyás állhat. Amikor azonban semmilyen kémtevékenységre utaló bizonyíték nem került elő, a vizsgálatok átcsúsztak a pénzügyi bűncselekmények területére.
A dél-koreai devizajogszabályok szerint ugyanis minden valutaváltó üzletet regisztrálni kell az államnál. Észak-Korea esetében ez lehetetlen, hiszen a két ország hivatalosan még mindig háborús állapotban van, és nincsenek hivatalos pénzügyi kapcsolatok. A titkos pénzküldés így automatikusan illegálisnak számít.
Legalább tíz embert vizsgáltak ki a titkos átutalásokban való részvétel miatt. Közülük hárman jelenleg is bíróság előtt állnak, devizajogszabályok megsértése miatt. Bár a rendőrség azóta állítólag leállt az új ügyek indításával, a folyamatban lévő perekben a bíróságok rendre bűnösséget megállapító ítéleteket hoznak.
A hálózataink körülbelül 70 százaléka eltűnt. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen lesz újraépíteni
– mondja Csu Szu-jon, aki férjével együtt eddig több mint 2 500 ember szökését segítette elő, majd később a pénzküldések szervezésében is kulcsszerepet vállalt.
A menekültek így kétszeresen is csapdába kerültek. Észak oldala mindig is ellenséges volt a külföldről érkező pénzzel szemben, de most már Dél-Korea törvényei is falat emeltek eléjük. A családok segítése, ami számukra morális kötelesség, hirtelen bűncselekménynek számít.
Keresik a jogi kiskaput
A dél-koreai nyomozások és a bírósági ítéletek nyomán sok menekült számára teljesen megszakadt a kapcsolat a családjával. A közvetítők eltűntek, a régi útvonalak szétestek, és a bizalom is szertefoszlott. A helyzet súlyosságát a politikusok is felismerték: ha nincs legális út, a menekültek vagy teljesen elvágódnak a szeretteiktől, vagy új, még veszélyesebb és drágább hálózatok felé sodródnak.
Ekkor merült fel a törvénymódosítás gondolata. Ihn Jo-han, az ellenzéki People Power párt törvényhozója olyan javaslaton dolgozik, amely legalizálná a kis összegű, kifejezetten humanitárius célú átutalásokat. Az elképzelés szerint a menekültek bizonyos összeghatárig jogszerűen segíthetnék családjuk megélhetését, anélkül, hogy bűncselekménynek számítana.
A dél-koreai egyesítési minisztérium hivatalosan is elismeri a probléma kettősségét. Egy tisztviselő úgy fogalmazott: „A kérdést egyszerre kell a Devizatranzakciós törvénynek való megfelelés, és a családok megélhetésének humanitárius támogatása felől mérlegelni.”
Ez a hozzáállás világosan mutatja a dilemmát. Az egyik oldalon ott a törvény szigora és az állam biztonsági félelmei, a másikon pedig a menekültek mindennapi valósága: hogy a családjuk Északon sokszor szó szerint éhezik.
Több mint pénz: egy ablak Észak-Koreára
A titkos pénzcsatornák soha nem csak a családok túléléséről szóltak. Ezek a kapcsolatok az egyik utolsó, élő információs vonalat is jelentették Észak-Korea hétköznapi valóságához. A családtagokkal való beszélgetések, az üzenetek, a videók és a közvetítők visszajelzései mind olyan apró mozaikokat adtak, amelyekből képet lehetett rakni az északi mindennapokról – élelmiszerárakról, katonai mozgásokról, helyi viszonyokról.
Nem véletlen, hogy a dél-koreai hírszerzés régóta figyelt ezekre a csatornákra. A titkos átutalások révén szinte mellékesen folyt az információ is, amelyhez másként alig fértek hozzá.
Most, hogy a hálózatok összeomlóban vannak, Dél-Korea ezzel az ablakkal is szegényebb lett. Azokat, akik évtizedeken át dolgoztak a családok összekötésén, gyakran kémként vagy bűnözőként kezelik, attól függően, hogy épp melyik kormány van hatalmon.
Minden kormányváltáskor használtak minket. De attól, hogy Észak-Koreát hívjuk az otthonunknak, még nem kéne, hogy bármikor kémként kezeljenek minket, amikor éppen politikai érdekükben áll
– mondja Csu Szu-jon.
Két éve nincs semmi kapcsolat
Park számára mindez nem elméleti vita törvényekről és politikáról, hanem mindennapi gyötrődés. Két éve nem tudott pénzt küldeni, mert a brókerek, akikkel dolgozott, eltűntek a szigorítások nyomán. Új hálózatot kipróbálni nem mer, mert fél, hogy átverik, és a családja semmit sem kapna.
Azóta sok minden változott az életében: megnősült, de a családja erről semmit sem tud. A legközelebbi szerettei számára mintha láthatatlanná vált volna – nincs hír, nincs ajándék, nincs pénz. Csak a bűntudat maradt, ami minden nap emlékezteti arra, hogy ő a szabadságot választotta, miközben a testvérei és szülei Északon maradtak.
Az első években, miután Dél-Koreába kerültem, szinte lebénított a bűntudat, amiért hátrahagytam őket. A pénzküldés volt a módja annak, hogy oldjam ezt a bűntudatot, miközben gondoskodom róluk, még ha távolról is.
– mondja. Most abban reménykedik, hogy talál valamilyen utat, hogy ismét elérhesse őket – talán a közelgő Csuszok ünnepre, amikor a családok hagyományosan együtt ünnepelnek. Számára a pénzküldési lehetőség nem csak azt jelenti, hogy anyagilag támogathatja a szeretteit, hanem egyben üzenet is: hogy nem felejtette el őket, és hogy az otthona, bármilyen távol is éljen, még mindig Észak-Koreában van.
