A modern demokráciák egyik legizgalmasabb, mégis legtöbb vitát kiváltó jelensége az úgynevezett „forgóajtó-effektus”. Amikor egy magas rangú állami vezető, miniszter vagy miniszterelnök távozik a hivatalából, ritkán vonul vissza csendben horgászni vagy emlékiratokat írni. Ehelyett a legbefolyásosabb globális nagyvállalatok, befektetési bankok és lobbicsoportok kapkodnak utánuk. Ez nem véletlen, hiszen egy volt politikus nemcsak elméleti tudást visz magával a versenyszférába, hanem egy olyan kapcsolatrendszert – egy gyakorlatilag aranyat érő telefonkönyvet -, amellyel közvetlenül elérheti a világ jelenlegi döntéshozóit. A politikai tőke magántőkévé konvertálása mára önálló iparággá nőtte ki magát, amelynek legfrissebb és leglátványosabb példáját éppen idehaza láthatjuk.
Szijjártó Péter és a BYD
Szijjártó Péter friss bejelentése, miszerint lemond parlamenti mandátumáról, hogy a kínai elektromosautó-óriás, a BYD globális külső kapcsolataiért és új üzletágaiért felelős nemzetközi vezetője legyen, tankönyvi példája ennek a folyamatnak. A volt külgazdasági és külügyminiszter tizenkét évig irányította a magyar diplomáciát és a külkereskedelmet, ezalatt az idő alatt pedig a kormány dollármilliárdos állami támogatásokkal és stratégiai partnerséggel egyengette a kínai beruházások, köztük a szegedi BYD-gyár útját Magyarországon. Az, hogy egy ilyen volumenű állami támogatássorozat és politikai hátszél után a miniszter szinte azonnal az érintett multinacionális vállalat egyik legfőbb globális arcává válik, rávilágít arra, hogy a politikai és a vállalati érdekek határai a legfelsőbb szinteken mennyire elmosódhatnak.
David Cameron és a politikai lobbi
Nem Szijjártó az egyetlen, aki közvetlenül a kormányzati székből ült át egy milliárdos magáncég vezetői pozíciójába. Ha messzebb tekintünk, a brit politika egyik legnagyobb modernkori botránya is egy hasonló történet köré fonódik. David Cameron volt brit miniszterelnök esete a Greensill Capital nevű pénzügyi céggel megmutatta, milyen veszélyeket rejt, ha egy volt kormányfő magánérdekek mentén kezdi el hívogatni korábbi kollégáit. Cameron, miután elhagyta a Downing Streetet, lobbistaként kezdett dolgozni a Greensillnek, és a koronavírus-járvány idején személyes SMS-ekkel ostromolta a pénzügyminisztert, hogy a cég állami támogatásokhoz juthasson. Amikor a Greensill később látványosan összeomlott, a botrány rávilágított arra a szürke zónára, amelyben a volt politikusok a befolyásukat árulják a legmagasabb ajánlatot tevőnek.
Schröder és az orosz érdekek
A legklasszikusabb forgóajtó-karrier azonban kétségkívül Gerhard Schröder volt német kancellárhoz köthető. Schröder nem teketóriázott: hivatali ideje alatt aktívan támogatta az Oroszországot és Németországot összekötő Északi Áramlat gázvezeték megépítését, majd szinte a kancellári székből felállva azonnal a projektet tulajdonló konzorcium, később pedig a Gazprom és a Rosznyeft orosz állami energiaóriások igazgatótanácsának elnöke lett. Ez a lépés nemcsak morális és politikai válságot idézett elő Németországban, de évtizedekre meghatározta azt a képet, hogy a politikusok sokszor már hivatali idejük alatt a későbbi magánszektorbeli munkaadójuk érdekeit tarthatják szem előtt.
Tony Blair saját brandet hozott létre
Nem kevésbé jövedelmező utat választott Tony Blair korábbi brit munkáspárti miniszterelnök sem, aki a visszavonulása után megalapította a Tony Blair Associates nevű tanácsadó cégét. Blair nem egy konkrét vállalathoz szegődött el, hanem globális márkává tette a saját nevét: kormányoknak, befektetési bankoknak (mint a JP Morgan) és autoriter rezsimeknek adott méregdrága stratégiai tanácsokat. Bár a tevékenységét sokan bírálták az etikai aggályok miatt, Blair bebizonyította, hogy a globális geopolitikai tapasztalat és az államfői imázs az egyik legértékesebb és legdrágábban értékesíthető árucikk a nemzetközi piacon.
Barroso és a Goldman Sachs
José Manuel Barroso tíz éven át (2004 és 2014 között) az Európai Bizottság elnökeként az Európai Unió legbefolyásosabb döntéshozója volt. Miután távozott a hivatalából, hajszálpontosan kivárta a törvény által előírt 18 hónapos „lehűlési időszakot” (amely alatt a volt biztosok nem vállalhatnak lobbitevékenységet), majd szinte azonnal elszegődött a globális pénzügyi világ egyik legbefolyásosabb óriásához, a Goldman Sachs befektetési bankhoz. A bank elsősorban azért alkalmazta őt, hogy Barroso belső uniós ismereteit és kapcsolatrendszerét kihasználva segítse a céget a Brexit okozta piaci és politikai bizonytalanságok átvészelésében.
Holland politikus és az Uber
Neelie Kroes holland politikus az Európai Bizottság rendkívül befolyásos digitális menetrendért felelős alelnöke és versenyjogi biztosa volt 2014-ig. Kroes a hivatali ideje lejárta után szinte azonnal az Uber tanácsadó testületének tagja lett. A kiszivárgott belső dokumentumokból kiderült, hogy Kroes a kötelező 18 hónapos uniós „lehűlési időszak” alatt titokban, a háttérben intenzíven lobbizott a holland kormánynál az Uber érdekében, sőt, felajánlotta, hogy segít „visszaszorítani” a céget vizsgáló holland hatóságokat. Az ügy rávilágított arra, hogy az uniós etikai szabályok mennyire könnyen kijátszhatók a gyakorlatban.
Ezek a történetek mind ugyanarra a rendszerszintű kérdésre mutatnak rá: hol végződik a közszolgálat, és hol kezdődik a személyes gazdagodás? Amíg a szabályozások nem akadályozzák meg a politikai tisztségek és a vállalati karrierek közötti átjárást, addig a volt politikusok továbbra is a magánszektor legértékesebb trófeái maradnak. Legyen szó a londoni pénzügyi elitről, az orosz gáziparról vagy a kínai autóóriásokról, a forgóajtó folyamatosan pörög, és a politikai hatalom előbb vagy utóbb szinte mindig megtalálja az utat a vállalati milliárdokhoz.
