Az Európai Unión belül lakóhellyel rendelkező polgárok digitális személyazonosságának és pénztárcájának ötlete 2020-ra nyúlik vissza, de a világjárvány idején bevezetett korlátozások megmutatták, hogy a kormányok milyen mértékben képesek elzárni a mindennapi élethez való hozzáférést, ha úgy döntenek – ráadásul folyamatosan változó kritériumok mellett, amelyek ellen nehéz lehet fellebbezni, ha valami rosszul sül el.
Miközben a Covid-19 járvány bejárta az egész világot, az EU agytrösztjei és tisztviselői nyilvánosan elkezdtek egy egész Európára kiterjedő digitális személyazonossági rendszerről beszélni. Ursula von der Leyen, az EU Bizottság elnöke egy 2020 szeptemberében tartott beszédében azt mondta, hogy „a Bizottság hamarosan javaslatot tesz egy biztonságos európai e-azonosságra. Egy olyan személyazonosság, amelyben megbízunk, és amelyet bármely polgár bárhol Európában használhat az adófizetéstől kezdve a kerékpárbérlésig bármihez. Egy olyan technológia, ahol mi magunk ellenőrizhetjük, hogy milyen adatokat és hogyan használnak fel”.
Akkoriban összeesküvés-elméletnek minősítették volna azokat, akik azt sugallják, hogy az EU-tagállamok egy napon QR-kódokból álló rendszereket vezetnének be a mindennapi helyszínekre való bejutáshoz, amelyek a kormány által meghatározott számú vakcinától függenek, és egy nagyobb uniós útlevélrendszerhez kapcsolódnak.
Nem nehéz tehát belátni, hogy a kormányzati egészségügyi előírások miatt bevezetett QR-kódrendszer hogyan alakulhat át valami más, tartósabb, szélesebb körben elterjedt és esetleg aljasabb dologgá.
Franciaországban már most mindenki, aki bejelentkezik a kormányzati szolgáltatások weboldalára, hogy lekérje az Covid-19 oltáshoz kötött QR-kódját, láthatja, hogy az adott fiókot összekapcsolták mindenféle, az egészségügyhöz nem kapcsolódó adattal. Be lehet jelentkezni egy olyan adószámmal, amelyet általában az adóbevallásokhoz és adómegállapításokhoz való hozzáféréshez tartanak fenn, vagy egy kormány által jóváhagyott arcfelismerő alkalmazással, amely az arcot a már meglévő nemzeti azonosítójával társítja.
De mi van, ha hiba csúszik a gépezetbe? Vagy valaki ellopja az azonosítót? A világjárvány idején már láthattuk, mi történhet, ha a kormányzati rendszert túlterheli a QR-kódok érvényesítésére és letöltésére irányuló, hosszú hétvégét megelőző roham, és a lefoglalt repülőjegyekkel rendelkezők kénytelenek lemondani vagy elhalasztani az utazást, mert nincs beolvasható igazolványuk. Ha már itt tartunk, mi a helyzet azokkal a szerencsétlenekkel, akiknek az okostelefonja egyszerűen meghibásodik vagy lemerül az akkumulátora a repülőre szállás vagy egy adott helyszínre való belépés előtt?
Most képzeljük el, hogy egy ilyen QR-kódos digitális személyazonosító rendszert kiterjesztenének – ahogyan azt az EU tervezi – az egyetemi jelentkezésekhez, a szállodai bejelentkezéshez, az autóbérléshez, a bankszámlanyitáshoz, a közszolgáltatásokhoz vagy a banki hitelkérelmekhez is. Bár ezek közül sok már most is rendelkezik digitális azonosítással, ezek azonban nem kapcsolódnak egyetlen kormányzati szervhez sem. Ha figyelembe vesszük, hogy kiberbiztonsági kutatók arról számoltak be, hogy az EU kormányzati weboldalainak 89%-a nyomkövetőket alkalmaz, amelyek célja, hogy „a webes tevékenységet valódi személyek személyazonosságához kapcsolják”, akkor nem nehéz elképzelni, hogy az online profilodat arra is fel lehetne használni, hogy a digitális azonosítód alapján jóváhagyják vagy elutasítsák a banki hitelkérelmed.
Egyelőre minden opcionális, legalábbis ezt mondják nekünk. Teljesen önkéntes. Bár már pontosan láttuk, hogy a hasonló ígéretek mivé váltak a világjárvány közepette. Több európai országban QR-kód nélkül már nem lehet étterembe, edzőterembe, boltba se menni, de még tömegközlekedési eszközre se szállni, persze kizárólag az önkéntesség jegyében. Gondoljunk bele, hogy mi lesz akkor, amikor tényleg az egész életünk egy nyomorult QR-kódtól fog függeni. Lehet jobb is nem belegondolni…
Ez a cikk is érdekelhet: Az oltásellenes az új hívószó a magyar bulvármédiában
