A 20. század egyik legfontosabb találmánya az üregrezonátoros magnetron volt. A II. világháború súlyos csatái közepette megtervezett és legyártott magnetron volt a támadó német erők azonosítására használt radarjelek szíve.
Maga a magnetron valóban nemzetközi erőfeszítés eredménye volt, számos ország tudósai járultak hozzá a tudományos előrelépéshez. Az igazi áttörést azonban John Randall és Harry Boot munkája hozta meg, akik elkészítették az üregrezonátoros magnetron első működő prototípusát. Az eszköz különbözött a már szabadalmaztatott klisztrontól, vagy akár a korábbi magnetron konstrukcióktól. Az üregrezonátoros magnetron fizikai üregeket és mágneses mezőt használ a mikrohullámú energia előállításához. A frekvenciát az üregek mérete és alakja határozza meg.
A vákuumcsőben lévő központi katódot hengeres anód veszi körül. A katódról kilépő elektronok elektromos és mágneses térben belépő erők hatására körpályán mozognak. A katódszálat körülvevő anód üregeiben a mágneses tér hatására körpályán mozgó elektronok rezonanciája miatt jön létre a mikrohullám.
Habár az magnetronnak már bebizonyosodott a működése és elkészült a prototípus is, Angliának a háborús erőfeszítések miatt komoly megszorításokat kellett kezdeményezni, és nem álltak rendelkezésére a munka folytatásához szükséges humán és tárgyi erőforrások. Ezután Henry Tizzard az utolsó prototípust az USA-ba vitte, ahol azt „a valaha partjainkra hozott legértékesebb rakományként” jellemezték. A magnetront ezután beépítették a radarrendszerekbe, és a háború alatt ezeket a radarokat mind a levegőben, mind a tengeren használatba is vették.
Ma a legtöbb katonai radarrendszer klisztront vagy utazóhullámú csőerősítőt használ a pontos frekvencia impulzusok követelményei miatt. A magnetron azonban még mindig megtalálható az általános és a kereskedelmi repülésben használt radarrendszerekben, valamint az általunk ismert és sokat használt mikrohullámú sütőkben is.
Ha több dolgot szeretnél megtudni az eszköz működéséról, nézd meg ezt a videót:
Hungarian