Amikor a sportágak királyáról, a futásról beszélünk, ritkán gondolunk magunkra úgy, mint az élővilág csúcsragadozóira. Ha egy gepárd, egy antilop, vagy akár egy mezei nyúl sprinttelési képességeit nézzük, az emberi teljesítmény kifejezetten siralmasnak tűnik. Míg a négylábú emlősök robbanásszerű sebességgel képesek kilőni, mi másodpercek alatt lemaradunk mögöttük. Azonban a UC Davis és a Trent Egyetem kutatóinak legújabb, lenyűgöző antropológiai és evolúciós tanulmánya rámutat, hogy van egy terület, ahol az emberiség szinte verhetetlen az emlősök között: ez pedig a hosszútávú futás, mint a maraton vagy a félmaraton.
A kutatás alapját az évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott „kitartó üldözés” elmélete adja. Ezen feltételezés szerint az emberi test anatómiai felépítése nem a gyors menekülésre vagy a hirtelen támadásra, hanem a préda módszeres, órákon át tartó kimerítésére fejlődött ki. Bruce Winterhalder antropológus professzor és Eugène Morin paleoantropológus matematikai modellezéssel és több évszázadnyi történelmi, misszionáriusi és felfedezői beszámoló digitalizált elemzésével bizonyították, hogy az őskori vadászat során a futva üldözés sokkal elterjedtebb és hatékonyabb volt, mint azt a korábbi szkeptikusok hitték. Bizonyos körülmények között, például a tikkasztó hőségben vagy a nehezen járható, kemény hóban a kitartó futással végzett vadászat kalóriamegtérülése elérte, sőt meg is haladta a csapdaállítás vagy a lesből támadás hatékonyságát.
A titok nyitja
De mi az a titkos fegyver, ami az embert alkalmassá teszi arra, hogy a tűző napon kilométereken át kergessen egy nála sokkal gyorsabb vadat, míg az végül szó szerint össze nem esik a fáradtságtól? A válasz a hőszabályozásunkban és az izomzatunkban rejlik. Az állatok többsége olyan, mint egy nagy teljesítményű sportautó, amelyből kihagyták a hűtőt: elképesztő sebességre képesek, de a sűrű szőrzetük miatt a belső hőmérsékletük percek alatt kritikus szintre emelkedik, és pihenniük kell, hogy elkerüljék a hőguta okozta agykárosodást. Ezzel szemben az emberi test szinte teljesen csupasz, és egyedülálló képessége van a rendkívül intenzív izzadásra. A verejték elpárolgása folyamatosan hűti a bőrt és a véráramot mozgás közben is. Emellett az emberi vázizomzatot a fáradtságnak ellenálló, úgynevezett lassú összehúzódású izomrostok uralják, amelyek tökéletesen alkalmasak az egyenletes, monoton energiagazdálkodásra.
A kutatók szerint ez a felfedezés gyönyörű hidat képez a modern sporttudomány és a távoli múltunk között. Amikor ma valaki cipőt húz, és lefut egy maratont vagy egy könnyed esti kört a parkban, nem egy modern hobbit űz, hanem a lényéből fakadó evolúciós örökséget kelti életre. Nem azért váltunk uralkodó fajjá, mert a leggyorsabbak voltunk a szavannán, hanem azért, mert képesek voltunk mindenki másnál tovább talpon maradni és futni. Az emberi járásmódba és anatómiába kódolt elnyűhetetlen szívósság emlékeztet minket arra, hogy a kitartásunk nem tanult viselkedés, hanem maga az evolúciós lényegünk: szó szerint futásra születtünk.
