Az ókori világ tengerparti civilizációinak egy része már csak a legendákban élt tovább, miután a tenger elnyelte utcáikat, házaikat és templomaikat. Az új technológiák érkezésével azonban a víz alatti régészet forradalmi módon éleszti újra ezeket az elveszett világokat.
A 20. századtól kezdve az oceanográfia és a tengerkutatás terén elért áttörések megnyitották az utat a víz alatti régészet előtt, lehetővé téve a tudósok számára, hogy feltérképezzék a helyszíneket, műtárgyakat gyűjtsenek, és felszínre hozzák e víz alá merült városok történeteit.
A tenger alá süllyedt civilizációk nyomában
Az utolsó jégkorszak idején, közel 30 000 évvel ezelőtt, a tengerszint körülbelül 425 méterrel alacsonyabb volt, mint ma. Az éghajlat melegedésével és a jégsapkák olvadásával a tengerszint gyorsan megemelkedett, elárasztva számos tengerparti települést. Ezek közül már közel 2600 helyszínt sikerült azonosítani olyan technológiák segítségével, mint a SONAR, 3D szkennelés, és robotikus feltárás.
A Submerged Prehistoric Archaeology and Landscapes of the Continental Shelf (SPLASHCOS) projekt közel 19 ország területeit vizsgálta, hogy feltárja a tenger fenekén rejtőző őskori településeket. Ezek közé tartozik a franciaországi Cosquer-barlang is, amely a bejáratával közel 30 méterrel a jelenlegi tengerszint alatt helyezkedik el, és őskori festményei miatt világhírű.
Geológiai folyamatok: Az eltűnés természeti oka
Az emberek a Földet szilárd talajnak nevezik, de ez így nem teljesen igaz. A valóságban a bolygó egy folyamatos geológiai változási folyamaton megy keresztül, egy állandó átalakuláson, amelyet a természetes pusztulás és megújulás hoz létre. A tektonikus lemezek mozgása során földrengések, vulkánok, cunamik és más szeizmikus jelenségek hatására az úgynevezett szilárd talaj megremeghet, összeomolhat, elfolyósodhat, vagy akár a tengerbe is zuhanhat.
A történelem során ez a geológiai alakváltás egész tengerparti városokat sodort magával, és az ember által épített infrastruktúrát a víz alá temette. A múltban az emberek vallási magyarázatot kerestek, általában valamiféle isteni büntetésként. A Gilgames eposztól Noé bárkájáig számos civilizáció történeteiben szerepel egy hatalmas istenség által elszabadított nagy árvíz. Ma az emberek a tudományban keresnek magyarázatot ezekre a természeti eseményekre, amelyek egész városokat hagytak a víz alatt.
A szeizmikus tevékenység többször vezetett part menti területek és egész városok eltűnéséhez. A heves földrengések vagy az azokból eredő szökőárak egész városokat is eltüntethetnek a föld színéről, ahogy ez Kr. e. 373-ban a görög Helike városával történt. Több mint hét évszázaddal később, Kréta epicentrumával – a Földközi-tengeren valaha feljegyzett legnagyobb földrengésnek tartott – Kr. u. 365-ben egy földrengés óriási hatással volt a part menti lakosságra. A rengés erőssége a becslések szerint 8,3 volt, és számos szökőárat okozott a Földközi-tengeren, amely olyan kikötővárosokat pusztított el, mint Alexandria (Egyiptomban) és Apollónia (a mai Líbiában).
Ezeknél a drámai földrengéseknél sokkal gyakoribb a süllyedés, a földkéreg fokozatos süllyedése, amely a folyamatos szeizmikus vagy vulkanikus tevékenység eredményeként idővel bekövetkezik. A süllyedés lehetővé teszi, hogy a tenger a szárazföld belseje felé haladjon, míg végül elnyeli az útjába kerülő épületeket és településeket.
A történelem során ezek a természeti folyamatok számos part menti populációt érintettek, és ezek részben vagy egészben eltűntek. Mivel romjaik a víz alatt vannak, a régészek egészen a múlt századig nem tudták mélyrehatóan tanulmányozni őket. A Földközi-tenger medencéje, beleértve a Fekete-tengert is, számos lelőhelyet rejt a hullámok alatt. Ezek az elsüllyedt lelőhelyek ma a legújabb technológiákat – SONAR, robotika, 3D szkennelés és víz alatti kamerák – használó víz alatti régészek „vadászterülete”.
Pavlopetri: A legrégebbi ismert elsüllyedt város
Pavlopetri, a Peloponnészoszi-félsziget partjainál fekvő város, i. e. 3500 körül neolitikus településként keletkezett, és az ókori világ egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. Az égei-tengeri területek természeti viszonyai, összekötve a kereskedelmi útvonalakkal, biztosították Pavlopetri fejlődését.
Az Égei-tenger ezen területe földrengésekre és cunamikra hajlamos, ami miatt a város fokozatosan elsüllyedt. A parthoz legközelebbi épületeket a tengeri viharok és a szökőárak megrongálták, és a Földközi-tenger lassú tengerszint-emelkedése több mint 3000 évvel ezelőtt elsüllyesztette a várost.
Az ókori település maradványai évezredekig láthatatlanul hevertek a mintegy 13 láb mély víz alatt. Vastag homokréteg borította őket Laconia szigeténél. Az elmúlt évtizedekben az áramlatok változása és az éghajlatváltozás elmosta a természetes gátat, amely Pavlopetrit védte. 1967-ben a peloponnészoszi partvidék tudományos felmérése során adatokat gyűjtöttek a tengerszint változásainak elemzéséhez, amikor Nicholas Flemming brit oceanográfus először vette észre a víz alá merült szerkezeteket. Egy évvel később néhány diákkal visszatért, hogy megvizsgálja a helyszínt és feltérképezze azt. A csapat mintegy 15 épületet, udvarokat, utcahálózatot és két kamrasírt azonosított. Az izgalmas kezdeti leletek ellenére a lelőhely évtizedekig háborítatlanul hevert, mielőtt a régészek visszatértek volna.
2009-ben újabb kutatások kezdődtek Chrysanthi Gallou és Jon Henderson vezetésével, akik a legmodernebb technológiákkal tárták fel a területet. Az ásatások során 50 épületet azonosítottak, amelyek közül több is nyitott udvarral rendelkezett, valamint textilipari leleteket, mint például szövőszéksúlyokat.
Phanagoria: A Fekete-tenger rejtett kincse
Kr. e. 540 körül alapították ióniai görögök a mai Oroszország területén, a Taman-félszigeten. Phanagoria fontos kereskedelmi központtá nőtte ki magát, majd a Boszporán Királyság keleti fővárosa lett. A város gazdagságát tengeri kereskedelme biztosította, amely a Fekete-tenger és a Mediterráneum térségét kötötte össze.
A Kr. u. első évezredben azonban a térséget szeizmikus tevékenység és vulkáni iszapkitörések sújtották, amelyek miatt a város nagy része a tenger alá süllyedt. Ami megmaradt a városból, azt inváziók és belső konfliktusok sújtották, ami a terület fokozatos hanyatlásához vezetett.
Az 1800-as években azonosították először a romokat, de csak a szárazföldön lévő területeket tudták feltárni. Az 1950-es évektől kezdve a víz alatti technológiák fejlődésével sikerült igazolni, hogy az ókori város egy jelentős része a víz alatt található. A 2000-es években indított expedíciók során újabb feltárások zajlottak, amelyek során jelentős leleteket hoztak a felszínre, köztük egy ókori világítótornyot vagy őrtornyot, valamint egy kiváló állapotban fennmaradt i. e. 1. századi hadihajót.
Phanagoria romjai ma is a víz alatti régészet kiemelt területének számítanak, ahol a legmodernebb technológiákat alkalmazva próbálják feltárni a múlt titkait. A kutatók reményei szerint a város további részeinek felfedezése hozzájárulhat az ókori Fekete-tenger térségének történetének mélyebb megértéséhez.
Thonis-Herakleion és Canopus: az egyiptomi kikötők története
Thonis-Herakleion és Canopus az Aboukir-öböl vize alatt rejtőznek. Az évezredeken át elveszettnek hitt településeket Franck Goddio csapata fedezte fel, akik évtizedekig tárták fel az itt található leleteket. Thonis-Herakleion kereskedelmi központ volt, közvetlen kapcsolatban állva a Földközi-tenger vidékével, míg Canopus spirituális központként működött. A régészek értékes templommaradványokat, hajókat és kőhorgonyokat hoztak felszínre.
Epidaurosz: otthon a tengerparton
A csodálatos színházáról világszerte ismert görög Epidaurosz városa az Argolid-félsziget egyik legfontosabb kereskedelmi kikötője volt. A római korban a part mentén különböző tengeri villák épültek itt, kihasználva a termékeny földet és a tengerhez való könnyű hozzáférést. Ezek a városokon kívül fekvő birtokok a mezőgazdaságnak, valamint a bor, az olaj és a garum, a rómaiak által oly nagyra becsült halszósz előállításának voltak szentelve. A lakosok keményen dolgoztak, de birtokaikon kényelmes, sőt fényűző lakrészek voltak, amelyekhez fürdők, szórakozó- és rekreációs helyek tartoztak. A Kr. u. ötödik században, valamivel több mint egy évszázaddal az építése után, az egyik ilyen villát elöntötte az Agios Vlasios-öböl vize, miután a környéken a szokásosnál nagyobb szeizmikus aktivitás és a tengerszint általános emelkedése miatt elöntötte a víz. 1967-ben Nicholas Flemming oceanográfus több víz alá került építményt dokumentált az Agios Vlasios-öbölben. 1971-ben Charalambos B. Kritzas régész azonosította a helyiek által elsüllyedt városként emlegetett területet, amelyről kiderült, hogy egy tengerparti római kori villa maradványai.
A parttól mindössze 150 lábnyira fekvő, mindössze 6,5 láb mélyen fekvő villa romjai három térből állnak. Az egyik egy nagy raktár volt, és mintegy 20 dolia darabjait tartalmazza – hatalmas agyagedényeket, amelyeket nagy mennyiségű bor tárolására és néha erjesztésére használtak. Egy másik térben a jelek szerint egy borsajtoló állt, a harmadik tér pedig a fürdő lehetett.
Az éghajlatváltozás nemcsak a múltban jelentettek veszélyt
Az éghajlatváltozás és a tengerszint emelkedése ma is veszélyt jelent a part menti településekre. A múlt tanulmányozása segít a jövő kihívásainak megértésében, míg az új technológiák lehetővé teszik, hogy feltárjuk az évszázadok által eltemetett történeteket.
Érdekelhet még: Ez a futurisztikus város megmutatja, hogyan élhetünk majd a jövőben
