A fasizmust és a nácizmust legtöbben a 20. századot meghatározó politikai-ideológiai rendszerként ismerik. A köréjük épülő komplex kulturális jelenség így ritkábban kerül reflektorfénybe, pedig jelentős mértékben hozzájárult a térhódításukhoz. Adolf Hitler és Benito Mussolini előszeretettel használták a kultúrát fegyverként – mondanunk sem kell, kifejezetten hatékonyan.
A művészetek és az építészet tudatos manipulációjával az állam erejét és tekintélyét sugallták az ország határain belül és azon túl is. A hatalom esztétikus ábrázolásával pedig a két ideológiai rendszert megerősítve láncolták magukhoz a társadalmat.
Nosztalgia és előretekintés
A fasizmus vizuális nyelve két fontos művészeti irányzatból táplálkozott: a romantikából és a futurizmusból. Előbbi a múlt dicsőségét grandiózus, természetközeli kompozíciókban testesítette meg, míg utóbbi a mozgás, az erő és a technológia diadalát hirdette.
A kettő egyvelege tökéletesen illett a fasiszta eszmébe, amely a régi birodalmak nagyságának fényében egy radikális, gépesített jövő felé vezető utat hirdetett. Az olasz futurizmus atyjaként ismert Filippo Tommaso Marinetti fasiszta politikus Mussolini egyik korai támogatójaként eltökélt híve volt annak, hogy a diktátor képes lesz Olaszországot technológiával és hadviseléssel előrevinni.

Inspiráció az ókori Rómából és Görögországból
Hitlert és Mussolnit egyaránt elbűvölték az ókori civilizációk. Az olasz vezető Rómát nemcsak történelmi, hanem ideológiai referenciapontként tartotta számon:
Róma a mi szimbólumunk, a mi mítoszunk. Római Olaszországról álmodunk – bölcsről, erősről, fegyelmezettről és birodalmi jellegűrről
– mondta 1922-ben.
Az ókori római és görög kultúrát a német diktátor is nagyra értékelte. Idealizálásuk Olaszországban és Németországban egyaránt a neoklasszicista építészet robbanásszerű megjelenéséhez vezetett. A monumentális szobrok középpontjában a múlt tisztaságának és nagyságának, valamint a hatalom jelképe állt.
Berlinben például az Új Birodalmi Kancelláriát két hatalmas szobor, „A Hadsereg” és „A Párt” őrizte. A Hitler hivatalos állami szobrásza, Arno Breker által készített alkotások egyértelmű ideológiai üzenetet közvetítettek: a fizikailag, morálisan és ideológiailag „tökéletes” állampolgár képének kialakítását, aki az államnak és a vezető dicsőségének veti magát alá.
Mussolini és Hitler városépítészeti projektjei is ugyanezt a célt szolgálták. Az antik főváros hatását idéző EUR (Esposizione Universale Roma) római negyed vagy a Harmadik Birodalom fővárosaként tervezett Germánia világfőváros geometrikus, monumentális formáikkal az állam fölényét hirdették a lakosság felett.

Az építészet mellett a plakátok, festmények és filmek is a propaganda motorjaiként közvetítették az idealizált figurákat, például katonai hősöket, erős női alakokat és a szorgalmas, engedelmes állampolgár képét.
Az esztétika mint hatékony ideológiai fegyver
A fasizmus a hatalmon túl az örökség és a történelmi narratíva megteremtéséről is szólt. Az esztétika már-már fizikai módon befolyásolta az emberek életét: a mindig hatalmas és fenyegető állam állandóan jelen volt.
A fasista építészet és művészet tehát nemcsak díszítő elem volt, hanem a propaganda és az ideológia eszköze, amely egyszerre keltett büszkeséget a hívőkben és félelmet azokban, akik – még – nem álltak be a sorba. A manipuláció gyakorlatilag fizikai (testi ideálok), morális (lojalitás, engedelmesség) és ideológiai (a vezető és az állam dicsősége) szinten működött.
Örökség és tanulság
A művészet és az építészet mindig a kultúra tükörképe volt. A fasizmus és nácizmus rendszerében azonban tudatosan a hatalom és az irányítás eszközeként alkalmazták. A monumentális épületek, szigorú neoklasszicista formák és provokatív művészeti irányzatok az államot minden és mindenki felett álló, sérthetetlen hatalomként jelenítették meg. A két rendszer így nemcsak esztétikailag, hanem pszichológiailag is formálta és kontrollálta a társadalmat.