A Fidelity International (FIL) a legújabb globális alapkezelő, amely a hírek szerint mérlegeli a kínai lakossági alapkezelési üzletágból való kivonulást. A cég három évvel ezelőtt teljes egészében saját tulajdonú leányvállalatot hozott létre Sanghajban, ám a lakossági befektetők alacsony érdeklődése miatt a növekedés elmaradt a várakozásoktól.
A Reuters hírügynökség forrásai szerint a kiélezett helyi verseny, a vezetőség gyakori cserélődése és a méretgazdaságosság megteremtésével kapcsolatos tartós nehézségek végül meggyőzték a FIL globális vezetését arról, hogy a kínai lakossági üzletág fenntarthatatlan.
A FIL világszerte 1,18 billió dollárnyi kezelt vagyonnal (AUM) rendelkezik. Kínai alapját 2023-ban indította el. A következő évben a cég szerint az üzletágnak több mint 14 milliárd dollárnyi kezelt vagyonra lett volna szüksége ahhoz, hogy nyereségessé váljon. Néhány év elteltével azonban állítólag mindössze mintegy 670 millió dollárnyi vagyont sikerült összegyűjtenie – a kitűzött cél kevesebb mint 5 százaléka –, ezért megkezdte a kivonulás megtervezését.
A Fidelity több más globális alapkezelőt követ, amelyek a hazai verseny és a geopolitikai feszültségek közepette visszavonulóban vannak Kínából. Közéjük tartozik a Schroders, a Legal & General és a Vanguard. A távozó vállalatoknak komoly versennyel kellett szembenézniük a hazai alapkezelők, valamint azokkal a nyugati hátterű kínai alapkezelőkkel, amelyek jellemzően kínai intézményekkel létrehozott közös vállalatok (JV-k) formájában kezdték meg működésüket.
A piacnyitás és a vegyes eredmények
2019-ben Peking első alkalommal hívta meg a globális alapkezelőket, hogy teljes egészében külföldi tulajdonú kínai alapkezelőket hozzanak létre. A kínai vezetés ezt egy kereskedelmi megállapodás részeként mutatta be, amelynek célja többek között az volt, hogy a külföldi szereplők hozzáférést kapjanak a kínai lakosság 12,8 billió dollárra becsült befektethető vagyonához. Egyes nemzetközi befektetők számára azonban a történet nem végződött jól.
2020-ban, illetve 2021-ben a kínai hatóságok engedélyt adtak a BlackRocknak és a Neuberger Bermannek ilyen alapok létrehozására. Mindkét vállalatnak voltak kapcsolatai a kínai vezetéssel, és sanghaji központtal működtek. A BlackRock 2021-ben az első héten 1 milliárd dollárt gyűjtött össze alapjához, ami más intézményi befektetőkre is jelentős hatást gyakorolt. Ez volt az első külföldi tulajdonú befektetési alap, amely engedélyt kapott arra, hogy közvetlenül értékesítsen kínai ügyfeleknek, és legalább kezdetben rendkívül sikeresnek bizonyult.
Több más nagy alapkezelő úgy alakította át közös vállalatait teljes egészében saját tulajdonú alapkezelővé, hogy kivásárolta kínai partnereit. Ezekből lettek Kína legnagyobb és legsikeresebb, teljes egészében külföldi tulajdonban lévő nyilvános alapkezelői.
Néhány intézmény – köztük a Fidelity, a Schroders és a BlackRock – teljesen új, úgynevezett greenfield beruházásként indított teljes egészében saját tulajdonú kínai alapkezelőt. Ezek azonban jellemzően kisebbek voltak a korábbi közös vállalatokból átalakított alapkezelőknél, alacsonyabb hozamokat értek el, és növekedésük is csalódást keltett.
A Vanguard ázsiai vezérigazgatója 2018-ban még egy esetleges 5 billió dolláros jövőbeli kínai kezelt vagyonról beszélt. A Vanguard ennek ellenére elsőként zárta be sanghaji irodáját 2023-ban.
A következő évben a Legal & General visszavonta a kínai működési engedély megszerzésére vonatkozó terveit, és mintegy 80 százalékkal csökkentette sanghaji jelenlétét.
A brit Schroders, amely 1,1 billió dollárnyi vagyont kezel, 2023-ban hozott létre teljes egészében saját tulajdonú kínai alapkezelői egységet. Három évvel később azonban a Schroders mindössze 250 millió dollárnyi vagyont kezelt. Májusban napvilágot látott a hír, hogy a vállalat tervezi kínai alapjainak értékesítését a Neuberger Berman teljes egészében saját tulajdonú kínai egysége számára.
A hazai szereplők dominanciája
Kína nyilvános befektetési alapjainak piaca 5,9 billió dolláros, és a hazai alapkezelők uralják. Miközben a kisebb, külföldi tulajdonú alapkezelők igyekeznek csökkenteni kínai veszteségeiket, a nagyobb szereplők továbbra is kitartanak.
A JP Morgan Asset Management China a legnagyobb külföldi tulajdonú alapkezelő, 34 milliárd dollárnyi kezelt vagyonnal. A Manulife China 17 milliárd dollárt, a Morgan Stanley China pedig 4,5 milliárd dollárt kezel. Mindhárom alapkezelő közös vállalatként indult, majd kivásárolta kínai partnerét. Hozamaik általában jobbak az újonnan létrehozott vállalkozásokénál: alapjaik mintegy egyharmada 10 százalék feletti hozamot ért el.
A legtöbb új, külföldi tulajdonú alap júniusban 5 százalék alatti, év eleje óta elért hozamot mutatott, ami jóval elmaradt a vezető hazai alapkezelők teljesítményétől. A 11 legnagyobb kínai vállalat mindegyike több mint 147 milliárd dollárnyi kezelt vagyonnal rendelkezik. A Yicai szerint a 15 legjobban teljesítő hazai alap legalább 90 százalékos hozamot ért el, ami valószínűleg bizonyos lakossági befektetők érdeklődését is felkeltette.
Az ingatlanpiac által többször is veszélybe sodort hazai alapkezelőknek a hírek szerint számos előnyük van a nyugati versenytársakkal szemben, többek között a márkaismertség, a kiépített online és banki értékesítési csatornák, valamint az alacsony költségű index- és pénzpiaci üzletágak, amelyeket a helyi szereplők uralnak.
A legtöbb hazai alapkezelő évtizedeket töltött teljes termékpalettájának kiépítésével, mély tapasztalatot szerzett, olyan teljesítménytörténetet épített fel, amelyet a befektetők ismernek és elismernek, kiépítette helyi értékesítési hálózatát, és megtanulta, hogy mit keresnek a kínai befektetők.
A Yicai további forrásai szerint a külföldi vállalatoknak ahhoz, hogy versenyben maradjanak, lokalizálniuk kellene vezetésüket, kutatási, befektetési és értékesítési csapataikat.
További kihívások és történelmi párhuzamok
Lehetnek azonban más, ritkábban említett előnyök is. A Fitch Ratings egyik elemzője meglehetősen nyersen fogalmazott, amikor 2007-ben a külföldi bankok kínai lakossági banki piacra lépéséről beszélt. Eszerint a külföldi bankok nem törik el az emberek karját, ha nem fizetik vissza a tartozásukat, ahogy azt egyes kínai bankok esetleg megteszik. Erre ők nem képesek, ezért arra kell összpontosítaniuk, hogy a lakossági piac felső szegmensét szolgálják ki.
További kihívást jelent a külföldi vállalatokkal szembeni, ki nem mondott rezsimellenesség, valamint a túlzott szabályozás. Júniusban például Kína legfőbb értékpapírpiaci szabályozója célba vette az algoritmikus kereskedést, amely a Nyugat egyik erőssége – nemzetközi szinten éppúgy, mint a kínai kereskedésben.
Az intézkedések a hazai algoritmikus kereskedőket is érintették, ugyanakkor lezárnak egy olyan területet, amelyben a külföldi vállalatok előnyben vannak. A hagyományos hazai alapkezelők szorosabb kapcsolatokat ápolnak a rezsim intézményeivel és a tőzsdékkel, ezért jobb hozzáférésük van a piaci adatokhoz és a szabályozói támogatásokhoz.
Nem ez az első alkalom, hogy a külföldi bankokat Kínában a hazai szereplők javára szorítják háttérbe. A britek a modern bankrendszer úttörői voltak Sanghajban a 19. században és a 20. század elején. Később más országok – köztük Németország, Franciaország, Japán és az Egyesült Államok – bankjai is beléptek a piacra.
Az 1949-es forradalom után azonban a Kínai Kommunista Párt (KKP) átvette a bankok legjövedelmezőbb üzletágait, és arra kényszerítette őket, hogy kihasználatlan munkaerőt tartsanak állományban. Ez a legtöbb külföldi bankot arra kényszerítette, hogy az 1950-es években kivonuljon az országból. A két nagy külföldi bank, amely megmaradt – a Standard Chartered (egy korábbi nevén) és a HSBC –, fokozatosan piaci részesedést veszített. 1979-től a KKP fokozatosan újra megnyitotta pénzügyi szektorát a külföldi szereplők előtt, miközben biztosította, hogy a hazai bankok továbbra is dominánsak maradjanak.
Egy olyan pályán, ahol nem egyenlők a versenyfeltételek, és a játékvezetők sem pártatlanok, Kína nem kínál különösebben jó lehetőségeket a nyugati befektetők számára. Az olyan vállalatok esetében, mint a Fidelity, a Schroders, a Vanguard és a Legal & General, a számok egyszerűen nem jöttek ki – és valószínűleg soha nem is fognak.
A külföldi alapkezelők kínai tapasztalatai egyértelműen rávilágítanak arra, hogy a belépési stratégia döntő jelentőségű. A közös vállalatként induló, majd később kivásárolt szereplők – mint a JP Morgan Asset Management China 34 milliárd dolláros, a Manulife China 17 milliárd dolláros vagy a Morgan Stanley China 4,5 milliárd dolláros kezelt vagyonával – lényegesen sikeresebbek voltak, mint a teljesen új, greenfield alapon létrehozott társaságok.
A Fidelity mindössze 670 millió, a Schroders pedig 250 millió dollárnyi vagyont tudott összegyűjteni, ami messze elmaradt a nyereségességhez szükséges szinttől. A különbség elsősorban a helyi hálózatokhoz, értékesítési csatornákhoz és szabályozói kapcsolatokhoz való gyorsabb hozzáférésből adódik, amelyet a JV-partner biztosított.
A greenfield megközelítés nagyobb függetlenséget ígért, de a gyakorlatban a márkaismertség és a disztribúció hiányában legtöbbször veszteségesnek bizonyult. Mindez megerősíti, hogy a kínai piacon a tiszta külföldi indítás önmagában ritkán elegendő a fenntartható növekedéshez.
