Felveszed a fekete ruhát, megírod a búcsúleveledet, befeküdsz egy koporsóba, majd néhány perc csend után felkelsz, és visszatérsz az életedhez.
Dél-Koreában egyre többen vállalják ezt. Ez egy személyes várakozás: hogy a saját „haláluk” végignézése után talán komolyabban veszik az életüket. Az úgynevezett élő temetések résztvevői gyakran arról számolnak be, hogy a koporsóból kiszállva máshogy néznek a mindennapjaikra, a kapcsolataikra, a konfliktusaikra – sőt, néha önmagukra is.
Első hallásra a gondolat groteszknek, sőt morbidnak tűnhet. Miért akarna bárki részt venni a saját temetésén? Miért válik vonzóvá az a pillanat, amelyet az ember ösztönösen elhárít magától? A válasz nem a halál iránti vonzalomban keresendő, hanem abban a társadalmi és pszichológiai közegben, amelyben ez az ötlet megszületett.
Élő temetés – amikor az élő fekszik bele a koporsóba
A „living funeral”, vagyis az élő temetés Dél-Koreában nem színház és nem vallási szertartás. A résztvevők egy csendes terembe érkeznek, ahol először egy rövid felkészítés zajlik. Arra kérik őket, hogy gondolják végig az életüket: mit bánnak, mit halogattak, kinek nem mondtak ki fontos mondatokat. Sok helyen papírt és tollat kapnak, és megírják a saját búcsúlevelüket – ezúttal azonban nem a világnak, hanem önmaguknak.
Ezután következik az a rész, amelyről a legtöbben csak suttogva beszélnek. A résztvevők lefekszenek egy koporsóba. A fedél nem mindig záródik teljesen, de a sötétség, a szűk tér és a csend együttese elég ahhoz, hogy az ember teste reagáljon. Mi azonnal a pánikrohamra tippelünk, de nem, a résztvevők másról számolnak be: hirtelen lelassul minden, és az addig fontosnak hitt gondolatok eltűnnek.
Egy dél-koreai résztvevő így fogalmazott egy külföldi riportban: amikor ott feküdt, nem a munkájára gondolt, nem a hibáira, hanem arra, hogy még nem élt eleget.
A koporsóból való „visszatérés” tudatosan egyszerű. Taps, zene, katarzis nélkül. Az ember felül, kiszáll, és visszaveszi a cipőjét. A legtöbben csendben maradnak. Ez a hétköznapiság az, ami különösen erős: aki átesik ezen, arra rátör a felismerés, hogy „most még itt van”.
Kizárjuk a halál gondolatát
Kívülről nézve ez az egész tényleg abszurdnak tűnik. Miért lenne bárkinek szüksége arra, hogy „eljátssza” a halálát? A válasz részben pszichológiai. Több kutatás és terapeuta is rámutat arra, hogy az emberi elme hajlamos elodázni a végesség gondolatát. A halál túl nagy, túl végleges, ezért inkább kizárjuk. Csakhogy ezzel együtt gyakran kizárjuk az élet súlyát is.
Amikor a halál szimbolikusan mégis jelen van – kontrollált környezetben, valódi veszély nélkül –, az sokaknál élesebb fókuszt hoz létre. A pszichológiában ezt haláltudat-aktivációnak nevezik: rövid ideig megnöveli az értékelést, a hála érzését és az önreflexiót. Nem mindenkinél működik, de azoknál, akik eleve túlterheltek vagy kiégtek, gyakran erős élmény.
És itt jön be Dél-Korea sajátos társadalmi háttere. Az ország évek óta küzd a mentális egészség kérdésével. A teljesítménykényszer már az iskolában elkezdődik, a munka világában pedig tovább erősödik. A kudarc stigmatizált, a segítségkérés sokáig tabu volt, a pszichológiai támogatás pedig lassan épült be a közgondolkodásba. Nem véletlen, hogy az öngyilkosság aránya hosszú ideig a fejlett országok élmezőnyében volt.
A halál mint kreatív eszköz
Ebben a közegben az élő temetés nem a halál romantizálása, hanem kétségbeesett kreativitás. Egy olyan eszköz, amely nem ígér gyógyulást, mégis képes visszaadni valamit abból, amit könnyen elveszítünk: az élet súlyát. Azt az érzést, hogy nem csak túlélni kell a napokat, hanem jelen lenni bennük.
A jelenség persze nem mindenkinek szól. Kritikusai szerint felszínes, hatásvadász, sőt veszélyes is lehet azok számára, akik súlyos depresszióval küzdenek. A szervezők ezért hangsúlyozzák: ezek az események nem helyettesítik a pszichológiai vagy orvosi segítséget. Inkább egy jelzésként működnek – annak felismeréseként, hogy valami nincs rendben, és változtatni kell.
Talán ezért működik ennyire nyugtalanítóan ez az egész gondolat. Mert arra emlékeztet: az életet sokszor csak akkor kezdjük komolyan venni, amikor már majdnem elveszítjük – még ha csak képzeletben is. De nézzük meg, hogyan vélekednek azok, akik vállalták ezt a kreatív terápiát:
„Amikor leírtam a saját nevemet a halotti papírra, először nevettem rajta. Aztán hirtelen elszorult a torkom” – mesélte egy középkorú irodai dolgozó egy brit lapnak. „Rájöttem, hogy évek óta úgy éltem, mintha mindig lenne időm mindent később rendbe hozni.”
Egy fiatal nő egy televíziós riportban így emlékezett vissza a koporsóban töltött percekre: „Nem a munkám jutott eszembe, és nem az sem, amit elértem. A családom arcát láttam magam előtt. Azokat az embereket, akiket egyszer itt hagynék.” Azt mondta, ekkor értette meg igazán, mennyire elcsúsztak a prioritásai.
Egy másik résztvevő a csendet emelte ki a legnehezebb részként. „Nem féltem. Inkább zavarba ejtő volt” – fogalmazott. „Nem volt zaj, nem volt telefon, semmi, ami elterelje a figyelmemet. Csak én voltam, és azok a kérdések, amelyeket addig mindig elkerültem.”
Egy idősebb férfi később így összegezte az élményt: „Nem lettem boldogabb ember attól, hogy részt vettem a saját temetésemen. A problémáim nem oldódtak meg. De elkezdtem komolyabban venni azt, hogy élek – és hogy még van időm dönteni.”
Mintha az asztalnál még egyszer együtt lennének…
Nem véletlen, hogy az „élő temetés” gondolata éppen Dél-Koreában született meg. Ott a temetés inkább folyamat, mint végpont. Az elvesztett hozzátartozó nem tűnik el egyik napról a másikra: a kapcsolat sokáig jelen marad, az emlékezés pedig újra és újra visszatér a mindennapokban – nem úgy, mint pl. nálunk, ahol évente egyszer, a Halottak napján tartunk ünnepi, családi megemlékezést.
A koreai hagyományokban a halott családtag nem tűnik el a mindennapokból. Évente többször is megemlékeznek róla, kiöltöznek, meghajolnak a fényképe előtt, és ételt készítenek neki. Nem jelképesen: valódi fogásokat tesznek ki, rizst, gyümölcsöt, húsételeket – gyakran azt, amit az illető életében szeretett. A rituálé része az is, hogy szodzsut, a koreaiak hagyományos szeszes italát is kitöltik. Ugyanazt az italt, amely ünnepeken, családi alkalmakon kerül az asztalra.
Európai szemmel ez zavarba ejtő lehet. Mi ilyenkor óhatatlanul azt kérdeznénk: az étel és az ital „kinek szól”? A válasz pedig még meglepőbb: a megemlékezés után a család elfogyasztja. Hiszen a rítus lényege éppen a közösség – az élők és a halott közötti kapcsolat fenntartása. Mintha az asztalnál még egyszer együtt lennének.
A sírlátogatás is hasonló logikát követ. A virág mellett ételt, italt is visznek magukkal, és az eseményre bőven szánnak időt. Leülnek, beszélnek, „jelen vannak”. A halott a családi történet része marad.
Ebben a kulturális közegben az élő temetés egy radikális, de érthető gondolati fordulat: ha a halál ennyire jelen van az élők életében, mi történik akkor, ha az élő néz szembe a saját hiányával? Ha nem egy elvesztett hozzátartozót, hanem önmagát gyászolja el – jelképesen, átmenetileg? Talán az történik, hogy az illető meggyógyul.
Az ilyenfajta, „természetes” lelki gyógyulásra nemcsak Dél-Koreában lenne szükség. Magyarországon is elkeserítő a helyzet a lelki betegségekkel küzdők számát és a gyógyszerhasználat mértékét tekintve. Talán nem ártana, ha mi is időnként a kreativitás felé fordulnánk. Nem feltétlenül kellene vámpírt játszanunk, de mi, magyarok híresek vagyunk a leleményességünkről. Egy kis fejtöréssel talán mi is megtalálhatnánk a módját annak, hogyan billentsük át magunkat a szomorúságból a napos oldal felé.
