Évtizedek óta tart a tudományos világ egyik legköltségesebb és legfrusztrálóbb hajtóvadászata: a fizikusok láthatatlan részecskék után kutatnak, amelyek a számítások szerint az univerzum tömegének mintegy 27 százalékát adják. Milliárdokat költöttek detektorokra és részecskegyorsítókra, hogy nyomára bukkanjanak a titokzatos WIMP-eknek vagy axionoknak, ám az eredmény eddig a nagy semmi. Most azonban Enrique Gaztañaga professzor, a Portsmouth-i Egyetem vezető kozmológusa egy olyan elmélettel állt elő, amely fenekestől felforgathatja a világképünket: szerinte a sötét anyag egyáltalán nem egy különleges, új részecske, hanem egy korábbi, összeomlott univerzum hordaléka.
Gaztañaga elmélete szakít a hagyományos Ősrobbanás-modellel, amely szerint minden egy végtelenül sűrű és forró pontból, egy fizikai törvényeket átíró szingularitásból robbant ki. Ehelyett a professzor egy „pattanó” univerzum képét vázolja fel. Ebben a modellben az Ősrobbanás nem a mindenség abszolút kezdete, csupán egy pillanat, amikor a kozmosz egy korábbi összeomlási fázisból tágulásba váltott át. Ez a megközelítés megkerüli az idő kezdete körüli matematikai képtelenségeket, és magyarázatot ad a sötét anyagra is.
A professzor érvelése szerint az előző univerzum galaxisainak fekete lyukai túlélhették ezt a kozmikus pattanást. Ezek a fekete lyukak ma is itt sodródnak a világűrben, és pontosan úgy viselkednek, mint amit a sötét anyagtól elvárunk: hatalmas gravitációs erőt fejtenek ki, de nem bocsátanak ki fényt, hőt vagy sugárzást. Ez a megközelítés azért is zseniális, mert nem igényel ismeretlen, hipotetikus részecskéket, csupán a már jól ismert általános relativitáselméletre és a kvantummechanikai hatásokra támaszkodik.
Az elmélet mellett egyre több közvetett bizonyíték sorakozik fel, amelyek lázba hozzák a csillagászokat. A James Webb űrteleszkóp nemrégiben zavarba ejtő „vörös pontokat” fedezett fel – olyan masszív fekete lyukakat, amelyek alig néhány százmillió évvel az Ősrobbanás után már hatalmasra nőttek. A hagyományos modell szerint ennyi idő alatt képtelenség lett volna ilyen méretet elérniük, ám ha ezek a fekete lyukak „reliktumként” már a tágulás kezdetén jelen voltak, máris érthetővé válik a hatalmas lépéselőnyük.
Ezzel párhuzamosan a Tejútrendszerben is gyanús jelekre bukkantak. A GD-1 csillagáramban egy hatalmas, láthatatlan objektum tépett lyukat, a Hubble pedig a Földhöz viszonylag közel, az NGC 6397 gömbhalmaz mélyén fedezett fel egy rejtélyes fekete lyuk-rajt. Ezek a megfigyelések mind abba az irányba mutatnak, hogy a világűr tele van sötét, nagy tömegű objektumokkal, amelyek nem illenek a látható anyag képébe.
Az Európai Űrügynökség szemléletes hasonlata szerint a sötét anyag olyan, mintha egy koromsötét szobában elemlámpával világítanánk: csak azt látjuk, amit a fénycsóva érint, de ez nem jelenti azt, hogy a szoba többi része nem létezik. Gaztañaga elmélete szerint a „szoba” valójában mindig is ott volt a szemünk előtt, csak a gravitációs lábnyomát eddig félreértelmeztük. Ha a gravitációs hullámok adatai és a kozmikus háttérsugárzás mérései igazolják a professzor jóslatait, a kozmológia két legnagyobb fejtörője – a sötét anyag mibenléte és az univerzum valódi eredete – egyetlen elegáns tollvonással megoldódhat.
